Bíborhegy

“Ez nem egy kísértethistória, ez egy história kísértetekkel” 

- mondja az egyik főszereplő a készülő regényéről del Toro legújabb filmjének elején, egyúttal körbeírva azt is, mit fogunk látni. A Bíborhegy ugyanis nem egy horrorfilm, mint ahogy beharangozták, sokkal inkább gótikus románc, a szó irodalmi értelmében. Egy tragikus és beteg szerelmi történetről van szó, ahol a kísértetek, bár kétségkívül ott vannak, nem játszanak szerepet a cselekmény alakulásában, sőt, szinte teljesen feleslegesek.

Lehet, hogy a történet szempontjából nem fontosak, de baromi jól néznek ki

Southern gothic

Egy olyan irányzatot fogok nektek bemutatni, ami több szempontból is különleges. Egyrészt, egyáltalán nem, vagy csak nagyon szűken jelenik meg az öltözködésben. Másrészt, szigorúan zenei értelemben véve nem goth, de sok goth vagy gothhoz köthető előadó alkotott zenét ebben a stílusban. Harmadszor, az egész irányzatnak az irodalom az alapja, a zeneműveket is inkább a szövegek irodalmi paraméterei alapján szokás ide sorolni, mint zenei jegyek alapján.
Negyedszer pedig, tulajdonképpen countryzenéről van szó.

Kannibál beautybloggerek

Mondhatni hot topic (höhö, szóvicc) lett mostanában a hazai blogszférában a divatszakma árnyoldala. A Bloggertalálkozón is az egyik legjobban kitárgyalt téma volt a divatbloggerek túlsúlya miatt. A mi kis Dark Blogközösségünket elkerülik a háborúskodások (és hála az égneK a komplett divattéma is kívül esik rajtunk), ezért is volt különösen megdöbbentő hallani, hogy milyen konkurenciaharcok, előnytelen feltételek között, néha embertelen nyomás alatt dolgoznak egyes bloggerek, gyakorlatilag a semmiért; hogyan használják ki a divatcégek a kezdetben csillogó szemű, lelkes lányokat, hogyan darálja be a gépezet szép lassan a lelküket.

Szóval sok rossz kering a divatszakmáról, de kannibál szupermodellekről eddig még nem hallottam!

Cloverfield

A közelmúlt sötét eseményeinek fényében...
Nem, nem, nem, nem, nem, hülye vagy, így nem kezdünk cikket! Ha egy esemény sötét, annak nincsen fénye, meg különben is, ennél sablonosabb már nem is lehetnél. Próbáld inkább így:


A félelem meghatároz minket. Annyian annyifélék vagyunk, hogy alig akad olyan pont, amiben hasonlítanánk; a félelmeink mégis összekötnek minket, mert a démonaink mindig is közösek voltak, és mindig is közösek lesznek.
Persze nem állandóak, generációról generációra változnak; a negyvenes évek végén a radioaktív óriásszörnyek, amik véletlenül Japán partjainál teremtek; az ötvenes években az UFO-k, amikről nem lehet tudni, hogy idegenek, vagy oroszok; a hatvanas években az agymosás, amire a kormány, egy szekta vagy egy végtelenül szürke, unalmas élet egyaránt képes; és így tovább. A horrorfilmek, legalábbis a jó horrorfilmek pedig gyakran arra a generációs félelemre játszanak rá, ami az adott generációban éppen a legerősebb.

Tehát felmerül a kérdés:

mitől félünk ma?

A lelkem nem tudott elegyedni a világgal

A nemzeti ünnep alkalmából úgy gondoltam, ideje megnéznünk, milyen horror vagy thriller filmek vannak házunk táján.
Magyar horrorfilm? Olyan létezik egyáltalán?!
Ez attól függ, mit tartasz horrornak vagy thrillernek. A Németh László azonos című könyvéből készült Iszony például elvileg dráma, de a film zenéje és a képi világa miatt szerintem több annál. Bár nem csavarodik ki a valóság annyira, mint az egyébként (gyanús mértékig) hasonló Roman Polanski-féle Iszonyatban, mégis maga a dráma a főszereplő fejében játszódik, nem a valóságban. Egy nagyon okos, nagyon mély és nagyon magyar gondolatmenetről van szó, amiben az életről, a halálról, az identitásról és annak elvesztéséről, a szabadságról, a nőiességről, és az elméről mesélnek nekünk olyan elképesztően feszült és nyomasztó stílusban, hogy talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, egy egy pszichothriller.

Dracula Untold review

... legalább nem csillog.

Rosemary gyermeke 1968

Adat, adat, adat

A kés mely bölcsőm ringatá

Az Ira Levin egyező című könyvéből készült filmet Roman Polanski rendezte (igen, az a Roman Polanski) 1968-ban. Négy Golden Globe- és két Oscar-jelölést kapott, végül egyet-egyet, a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat ítélték oda.
A történet szerint egy fiatal házaspár egy társasházba költözik, minden szép és jó. A szomszédok kedvesek, Guy, a feltörekvő színész férj előtt hatalmas lehetőségek állnak, Rosemary, a szó legédesebb értelmében vett naiv hősnő három gyereket és békés, feslőközéposztály-beli életet tervez.
Ám valami nincs rendben. Ember nem lehet ennyire kedves hátsó szándék nélkül, mint a szomszédok, Guy úgy kapja meg a szerepet, hogy a riválisa véletlenül megvakul, Rosmary pedig teherbe esik ugyan, de magára az aktusra nem emlékszik - biztosan túl sokat ivott, és csak ezért élnek benne egy démoni lény által elkövetett nemi erőszak ködös emlékképei arról az estéről. (ELTE-s vagyok, szóval ezen a magyarázaton meghatódtam.)
Az egyre több és egyre különösebb egybeesésekre már Rosemary is felfigyel, és hiába állítja a férje, a szomszédok, de még a szülész is, hogy minden rendben van, a paranoia feltartóztathatatlanul elborítja őt, és természetesen minket is. Két nappal a szülés előtt megpróbál elszökni otthonról, de úgy tűnik, mindenki benne van, mindenki ellene van, hogy mindenki a gyerekét akarja.
Végül otthon szüli meg a kicsit, ám ez testileg-lelkileg annyira megviseli, hogy sok-sok nyugtatót kell szednie, és azt mondják neki, hogy a gyermek szülés meghalt.
Egy idő után azonban  Rosemary gyereksírásra lesz figyelmes a szomszéd lakásból, ezért átrohan, ahol a hatvanas évek szektadivatjának megfelelő égő templomokat ábrázoló festmények alatt üldögélő szomszédok elmondják neki, hogy a gyermeke nem más, mint a SÁTÁN FIA - mi ebből csak annyit látunk, hogy oké, van egy fekete bölcső, meg egy villanásnyi időre feltűnik egy sárga szempár.  Rosemary ekkor teljesen összeomlik, de végül minden erejét összeszedve a bölcsőhöz sétál...
... és elkezdi ringatni.

Vége.

A vörös halál álarca - 1964

Tegnap volt szerencsém megnézni a Vörös halál álarca című filmet (mivel az angol cím Masque of the Red Death, nem pedig Mask, mint a novellának, inkább a Vörös halál álarcosbáljának fordítanám, de mindegy), ami Roger Corman filmje, a főszerepben Vincent Price-szal. Victorique említette a Fekete macska című, szintén Poe munkáin alapuló bejegyzés alatt, hogy érdemes lenne megnéznem, és amúgy is terveztem már, mert a Danse Macabre című. horrorkultúráról szóló King-tanulmány is erősen ajánlja. (Észrevette rajtam kívül más is, hogy a "danse" ugyanúgy ejtendő, mint a "dense", azaz 'homályos', 'baljóslatú' angol megfelelője?)
A Fekete macska csodálatos, és mély volt a maga módján, de Poe munkáihoz csak nyomokban volt köze ("Vigyázat, nyomokban Poe-t tartalmazhat!"). A Vörös halál álarca azonban nem csak hogy hűen dolgozza fel az eredeti novellát, de mellékszálnak egy másik Poe művet, a Bice-béka címűt emeli be, ráadásul rengeteg motívumot kölcsönöz Poe más műveiből - például a herceg feleségét egy Holló öli meg, és a herceg nagy órájának az ingája a Kút és az inga mintájára egy lengőbárd.

A képen Vincent Price megnyerő arca

1408

Áradoztam már a Danse Macabre-kötetről, ugye? Ha az ember egy 700 oldalas tanulmányt olvas a horror műfajáról, akkor nagyon hamar nagyon-nagyon erős késztetést fog érezni, hogy letesztelje a horror hatásait magán - és másokon.
Szerencsére a kedves párom nálam aludt tegnap, és én választottam filmet estére. Így vágtunk bele tegnap az 1804 című remekműbe. Emlékeztem, hogy King-adaptációról van szó, ami két dolgot jelenthet: vagy nagyon szutyok a film, vagy hihetetlenül zseniális. Ha az első lett volna, most nem olvasnátok ezt.

A nagy Carrie-projekt 1. - Anyaggyűjtés

Ebben az évben, pontosabban április ötödikén volt negyven éve, hogy Stephen King első regénye megjelent a Doubleday kiadónál, az a regény, amit a leggyakrabban tiltanak be amerikai iskolákban, és ami miatt engem is többször kiküldtek óráról, és a tanáraim örök menthetetlen esetnek könyveltek el.
Április ötödikén volt negyven éve, hogy kijött a Carrie, az a könyv, aminek legalább akkora kultkönyvnek kéne lennie az alternativitásra épülő szubkultúrák körében, mint a Gépnarancsnak vagy a Drakulának.

Nem azért írom ezt, hogy áradozzak a könyvről, vagy a filmről, mert ha valaki ilyesmit akar olvasni, nem egy varrósblogon fogja keresni (ez persze nem fog sokáig visszatartani attól, hogy tényleg írjak róluk, mert tényleg NAGYON nagy hatással voltak/vannak rám). Inkább egy virtuális főhajtással kedveskednék az írónak, és az összes rajongónak a magam módján.
Meg persze Carrie-nek is, hiszen a születésnapja szeptember 21-én lesz, ami igencsak közeleg.

Nos, az ötletem az, hogy megvarrom azt a ruhát, amit Carrie azon az emlékezetes báli estén viselt.

A fekete macska - 1934

Mostanában rá vagyok feszülve a fekete-fehér horrorfilmekre, különösen a vámpírosokra. Ebből egyenesen következik, hogy megvolt a Lugosi-féle Dracula is nemrég (bővebben egy másik posztban), és ebben annyira magával ragadott Hollywood Sötét Hercegének alakítása, hogy utánanéztem a többi filmjének. Ezek közül találomra a Fekete Macskát szúrtam ki magamnak, mert azt írják a plakátján, hogy Edgar Allan Poe műve alapján...

Loosely based of...

Az eredeti Poe novellában a főszereplő E/1-ben narrálja, ahogy különös, szadista hajlamokból kifolyólag megöli a felesége macskáját, majd miután szerez neki egy másik, hasonló macskát, megöli a feleségét is, és befalazza a pincében. Innentől kezdve a történet az Áruló szív mintájára bonyolódik tovább: a hatóságok azért találnak rá a befalazott tetemre, mert véletlenül a macska is belekeveredett a sírboltba, és a nyávogása buktatja le a gazdája gyilkosát.
Nos, a Fekete Macska című filmnek ehhez csak nyomokban van köze.
Valójában csupán néhány motívum, amit kölcsönvesz a film a Poe-novellától (és azért került fel a neve a plakátra, mert már akkor is dollárban mérték egy film sikerét, Poe neve pedig vonzotta a nézőket). A film egy férfiról szól, aki két évet töltött a háborúban, aztán tizenötöt egy fogolytáborban, míg régi jó barátja nemcsak elárulta a sereget, amiben együtt harcoltak, de a hajdani harcmező fölé építette a kastélyát, és "elszerette" a főszereplő feleségét. Eddig kicsit Monte Cristo...
SPOILER ALERT!
Aztán kiderül, hogy 1, a régi jó barát megölte a feleséget, mert szadista hajlamai vannak, és fiatal nők hulláit gyűjti a pincében; 2, a régi jó barát egy ideig mostoaapja volt a főszereplőnk lányának, aki nem sokkal a bevonulása után született, majd feleségül vette (és valószínűleg előbb-utóbb meg fogja ölni); Ez eddig kicsit Sweeney Todd...
Végül pedig kiderül, hogy 3, a régi barát sátánista főpap, és minden vágya feláldozni azt a fiatal lányt, aki nemrég érkezett a kastélyba.
Főszereplőnknek sikerül megmenteni az említett fiatal lányt (meg persze a lányka férje is segít, de ő nem túl izgalmas karakter), minek következtében viszont a régi jó barát a saját feleségét áldozza föl. Amikor a főszereplőnk rájön, hogy ez a lánya volt, és halott, akkor elborítja az agyát a Hősies Kékhalál, és elevenen megnyúzza a régi jó barátját.
Meg van a történetben valahol egy macska is.

Dark Prince of Hollywood

A legérdekesebb a filmben az, hogy mivel Lugosi Bela Drakula szerepében vált ismertté, és élete végéig szinte csak sötét, gonosz figurákat alakított, mindenki azt várja, hogy itt is ő lesz a sátánista áruló gonosz karakter - ÉS NEM!
Lugosi a volt hadifoglyot játssza, és nincs még egy film, ahol ennyire jó volna.
Félreértés ne essék, nagyon szerettem a Drakulában nyújtott alakítását, de színészileg nem valami sok: ijesztően néz, ijesztően bámul, ijesztően mered, ijesztően mond dolgokat az ijesztő magyar akcentusával, és körülbelül ennyi (ami nem baj, ha figyelembe vesszük, hogy egy mindenbe belefásult, kegyetlen vérszívót alakít). De ebben a filmben, ahol egy megtört hadifoglyot játszik, akinek egy őrült megölte a feleségét, tényleg látszik, mekkora tehetség volt. A félmosolyába azonnal beleszerettem, minden mozdulata és döntése szimpatikus, és amikor a végén elevenen megnyúzza a főgonoszt, istenbizony, legszívesebben segítenék neki.
Van egy jelenet, ami különösen hatalmas. Amikor Lugosi csak sejti, de még nem biztos benne, hogy a régi barátja ölte meg a feleségét, kihívja egy sakkjátszmára - és a mellett a feszültség mellet még Sherlock és Moriarty is elbújna az első kő alá félelmében. A jelenet megértéséhez viszont azt sem árt tudni, hogy a regi jó barátot az a bizonyos Karloff nevű színész játssza, aki Lugosi régi jó barátja volt, amíg össze nem vesztek azon, hogy Karloff ki tudott törni a karakterszerepéből, és meggazdagodott, Lugosi pedig minden hírneve ellenére sem játszhatott horrorfilmen kívül másban, és elszegényedett morfiumfüggő lett.
Nem tudom eléggé visszaadni, micsoda érzés az a jelenet, ehhez látni kellenne (és mivel már lejárt a szerzői jogvédelem, szabadon letölthető, úgyhogy akár meg is nézhetitek, miről beszélek).

Magyarország, a horror földje

Régóta gondolkozom azon, miért van az, hogy az egész keleti blokkot, de különösen Magyarországot a messzi nyugat a furcsa, bizarr dolgok otthonának, és minden vámpír szülőföldjének tartja (hű de darkos). Nem hiszem, hogy egyetlen híres színész származása lenne az ok...
Mindenesetre ettől a filmtől kiütközik rajtam a lappangó patriotizmus. A cselekmény helyszíne egy magyar település, amit a Wikipédia "Marmorus"-ként emleget, ami Mármarost vagy valami ilyesmit takar, tippeim szerint Erdélyben. A filmet, és főleg Lugosi karakterét áthatja az Első Világháború utáni Nagy Magyar Melankólia és Nosztalgia, a falusiak és a hatóságok magyarul beszélnek, és még Lugosi Bélát is hallhatjuk magyarul beszélni pár mondat erejéig. És én valamiért erre sokkal büszkébb vagyok, mint a gulyáslevesre meg a Pick szalámira.
A főgonosz egyébiránt osztrák.



All in all, mindenképpen érdemes rászánni azt a hatvankét percet, ugyanis ennyire rövid ez a remekmű, hiszen nem csak hogy láthatjuk a Sötét Herceget egy eddig ismeretlen, de annál megnyerőbb oldaláról, de újfent bebizonyosodik, hogy nem kell a szomszédba mennünk egy jó horrorfilmért.

Nosferatu, eine Symphonie des Grauens

Minden idők leghatásosabb némafilmje, a legelső vámpírfilm, ami nemcsak a vámpírokhoz kötődő motívumok nagy részét adja, de maga a létezése is bizonyíték rá, hogy aki egyszer meghal, az nem mindig marad halott.

A Nosferatu 1922-ben bemutatott fekete-fehér némafilm. (Azért nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek ültek a sötét moziteremben, és csöndben féltek; ebben az időben a filmek alá komponált zenét élőben szolgáltatta egy zongorista).
Az eredeti verzióban a szereplők neve nem egyezik a Bram Stoker könyvében fellelhetőkkel, mivel a film elkészültekor a történet még szerzői jogvédelem alá tartozott, és az alkotók azt remélték, hogy e csekély változtatással elkerülhetik a pert. Ilyen eltérések például, hogy a "vámpír" szó sehol nem tűnik fel a filmben, helyette a "nosferatu-t" használják, vagy a vámpír alakjának összekapcsolása a pestissel (ezért annyira patkányszerű a gróf arca).
Az azóta vitathatatlan vámpírtulajdonságok közül sok itt jelenik meg először; például az, hogy a vérszívó érzékeny a napfényre, és elporlad tőle, míg a regény Drakulája csak legyengül, vagy az a jelenet, amikor a gróf mozdulatlanul emelkedik ki a koporsóból.

Bram Stoker örökösei azonban nem örültek sem a változtatásoknak, sem annak, hogy ők egy vasat sem kaptak a feldolgozásért, ezért beperelték a rendezőt szerzői jogok megsértéséért, akit arra köteleztek, hogy zúzassa be az összes létező kópiát.

De komolyan, ki hiszi azt, hogy egy vámpírfilmet ilyen könnyen, törvényekkel és ügyvédekkel meg lehet ölni? Hát minimum fakaró és ezüstfeszület kéne hozzá, de mindegy...

Külföldi filmszínházakban maradtak tekercsek, amik visszatértek a jog feneketlen poklából - mindannyiunk szerencséjére. Hiszen ha ez a film nem létezett volna, Louis soha nem mesél olyan szépen az utolsó naplementéjéről, Claudia sose hal meg, nem nézhettünk volna végig több folytatásnyi hidegvérű háborút a vámpírok és a vérfarkasok között, sose születnek meg olyan könyvremekek, amikben annyi vér és erotika van, hogy átégetik a papírt (az IMDB-t böngészve ráakadtam egy vámpírfilmre, aminek az a címe, hogy "Harapós Nő"... na, ez se lenne Nosferatu nélkül), Hugh Jackman sose lett volna vámpírvadász, Chloë Grace Moretz sose lehetett volna a legcukibb tömeggyilkos a filmtörténelemben (de igen, mert a Carrie főszerepét akkor is ő kapta volna - valahogy ez a szerep passzol hozzá), és természetesen sose kapuk volna a nyakunkba a lavinaként hömpölygő Vörös pöttyös könyveket, élükön, mint az apokalipszis lovasai, a Twilight tri-/tetra-/penta-/hexalógia... sok lesz.

Azt hiszem, már érződik, hogy a vámpírfilmekre nagyon allergiás vagyok - az elvem az, hogy vagy jól vagy sehogy.

Mindenesetre a Nosferatu az összes csodálatos és kevésbé szerencsés vámpírtörténet egyik őse, azaz a filmtörténeti jelentősége vitathatatlan. De megállja még ma is a helyét, mint horrorfilm, vagy vámpírdráma?

Ez alkatfüggő, de szerintem igen. Ha valaki egy jó véres, hentelős horrorra vágyik, vagy vértől csöpögő hullapornóra, akkor nyilván nem a Nosferatuval fog próbálkozni, mert ennek a filmnek nem ez a lényege. Én a horror műfaján belül is mindig azokat a filmeket vagy könyveket kerestem, amik inkább a lélekre hatnak mint a szemre, amik nem ott a moziteremben ijesztőek, hanem amikor utána hazamész, és lekapcsolod a villanyt az üres szobádban. A Nosferatu ilyen, a zenéjétől még most is az a kellemesen jeges csilingelés fut végig az idegeimen, a sötét jelenetek, amikor csak egy körvonal vagy egy árnyék jelzi, hogy mire számíthatunk, még tényleg az ember idegszálain cimbalmoznak, és nem a tapintható iszonyatra építenek, inkább az ismeretlentől való félelemre. A jelenetek ritmusa szinte költői, a rendező pontosan tudta, minek mikor kell történnie a tökéletes összhatás érdekében, ezért a forgatáson metronómokat használtak, hogy a színészek mindig a kellő időben, a kellő gyorsasággal mozduljanak.

A finom utalások, ami nagyon sok mai filmből hiányoznak (viszont például a Sin City-ben vannak dögivel), rákényszerítenek, hogy minden figyelmedet a filmnek szenteld, emellett nem lehet rajzolni vagy varrogatni (brühühü). Gondolok itt például arra a jelenetre, rögtön az elején, amikor Nina kap egy csokor virágot Jonathantól, és simogatni kezdi azt (a fönti poszteren is ez a jelenet látható) - és rádöbbensz, hogy Nina valószínűleg meddő, különben nem egy virágcsokrot ringatna, hanem egy kisbabát.

Megint túl sokat beszélek, pedig van jobb módja is a film bemutatásának: a szerzői jogok ugye a mű elkészülte után egy adott időre szólnak, ami szerencsénkre már lejárt. Így a Nosferatu most szabad licensz alá esik, így büntetlenül fent lehet YouTube-on.

by: A