Hamarosan bővebben is olvashattok nálam arról a korszakról, melyben megjelent a Romlás Virágai című antológia, benne egyik legnagyobb kedvencem, Baudelaire verseivel.
De addig is, a Költészet Napja alkalmából egy kis ízelítő:
Charles Baudelaire:
A VÁMPÍR
Te aki mint egy tőrdöfés,
síró kebelembe beszöktél;
mint egész sereg ördög és
bolond menet, cifrázva jöttél,
hogy megalázott szellemem
legyen ágyad és birodalmad;
te kihez kötve bús szivem,
miként láncához a szilaj rab,
mint borhoz az iszákosok,
miként a hullához a féreg,
mint kártyához vak szenvedélyek:
légy átkozott! légy átkozott!
Szóltam a síma szablya-élnek,
szabadítson meg engemet;
kértem a néma, csalfa mérget,
segítse gyengeségemet:
jaj! méreg és tőr megvetettek,
ezt adták nékem válaszul:
"Nem vagy méltó hogy életednek
bús bilincséből szabadulj.
Nyomorult! bár föloldanók rab-
láncaidat: mit érne még?
Csókjaid újraköltenék
hulláját szörnyü vérszivódnak!"
Carlo Farneti illusztrációja a Romlás Virágai 1935-ös kiadásához
Emlékszem, amikor néhány éve hatalmas felháborodást váltott ki, hogy egy képregény megkísérelte elegyíteni a századforduló pezsgő irodalmi életét a manapság divatos zombi témával - de az nem ugrik be, miért nem kísérte legalább ugyanekkora hype Benedek Szabolcs regényét, A vérgrófot, ami 1910 Budapestjén játszódik, és első ránézésre vámpírregénynek tűnik.
A Pergamenre Hányt Szavak blogon találtam ezt a kihívást, ahol is olyan könyvekről kell értekezni, amik a NSFW-kategóriába tartoznak, azaz erotikusak, véresek, gusztustalanok, durvák, obszcének, illetve ezek tetszés szerinti keveréke. Számthattok Stephen King-rajongásra és Laurell K. Hamilton ekézésére minden mennyiségben, és sok-sok horrorra.
1.Melyik az a könyv, aminek az olvasása közben nem szeretnéd, ha a szüleid rajtakapnának?
Felnőtt lévén ez ma már nem aktuális. Szóval inkább elmesélem az első alkalmat, amikor valaha NSFW tartalmat olvastam, és nagyon nem akartam, hogy lássák a szüleim, mit olvasok. Pedig akár büszkék is lehettek volna, mert egy IPM-ről volt szó, ami akkoriban az infotainment, a pop-science és a sci-fi utánozhatatlan magyarországi képviselője volt, nem egy Hihetetlen Magazin 2.0, mint a legutóbbi időben (amióta leigazolták tiborut(sic!), azóta szerencsére javul a színvonal).
Ez egy viszonylag egyszerű medál, de a végeredmény olyan élethű, hogy sikerült a frászt hoznom az arachnofóbiás páromra.
Szükség lesz egy nagyobb és egy kisebb gyöngyre, egy 5 cm hosszú szerelékpálcára, két foglalatra, 24 db kásagyöngyre, 16 db szalmagyöngyre (bár ez utóbbi kettőt úgyis többszáz darabos csomagokban árulják), és pár méter gyöngyfűződrótra.
Hardcore szkeptikusként az összeesküvés-elméletek, hiszékenység mechanizmusa és az emberi butaság nagyon kedves témák számomra, de itt még sose írtam róla, mert nem vág a blog profiljába. De mindig van egy első alkalom, és most megtaláltam azt a pontot, ahol a dark-alternative szubkultúrák és a konteók összeérnek: Amy Mah esetét.
Ha a címre pillantva az ugrott be először, hogy egy jelenkori fanfictionről szeretnék írni, ami valami módon összemixeli a BBC-féle férfiideál Sherlockot az Alkonyattal, esetleg egy B-kategóriás tévéfilmről, ami meg akarja lovagolni Sherlock Holmes (sokadik) reneszánszát és a vámpíros filmek sírból visszatérő (hahaha) népszerűségét (lásd az Universal pictures megvette a Vámpírkrónikák jogait) -
Holnap Halloween, ideje hát bemutatnom, milyen jelmezt sikerült összeeszkábálnom magamnak (a páromét majd holnap).
Először is szereztem egy hatalmas kék nagymamapulcsit, ami bársonyból van, szerencsére ilyesmivel tele van minden turkáló. Aztán fogtam azt az ujjatlan, testhezálló felsőt, amit a plüsskabát készítésekor is használtam, és körberajzoltam a kifordított pulcsin. Ezután a vonalak mentén kivágtam, az oldalát és a vállát összevarrtam, az elejét pedig hosszában végigvágtam, mert ugye egy kis kabátfélét szeretnénk. (ezek a lépések részletesebben le vannak írva a plüsskabát leírásánál.)
Egyelőre egy ujjatlan mellényfélénk van.
A következő, trükkös lépés az ujjak voltak. A plüsskabátnál ezt a részt átugrottam, de most íme, hogyan kell puffos ujjakat varrni.
Létezik a horror műfajának egy olyan ága, amiről nem mondok újat, ha azt állítom, hogy egy hatalmas allegória az egész. Létezik egy oszló szörny, zöldes bőrszínnel és iszonyatos szaggal, amiről mindenki pontosan tudja, hogy melyik tudatalatti félelmünket próbálja megtestesíteni.
Mert mindenki tudja, hogy a zombi a fogyasztói társadalom metaforája, a maga agyatlanul sántikáló valójában, ahogy szó szerint elfogyaszt mindent, ami az útjába kerül...
"Ha nem lesz egy Apple-logó a zombik homlokán, akkor nem tudom, hogy fog működni" - foglalta össze egyik kedvenc kritikusom is a lényeget.
Egyszer régen, nagyon régen, zsákbamacskán nyertem egy rózsaszín, ajak alakú, kétujjas gyűrűt. Most iskolakezdés alkalmából kicsit renováltam. Átfestettem körömlakkal, aztán egyszer színtelen lakkal, hogy tartós legyen.
Nekem nagyon tetszik, de az új csoporttársaim első nap nem mertek mellém ülni.
Semmi komoly. Este varrni akartam, de a család közbeszólt - ma fõtt le a pálinka, azt pedig MEÓ-zni kell. Ebben az állapotban meg nem ülünk varrógép elé.
Szóval levezetésképp összedobtam pár régóta a polcon hányódó függõt egy csipkeszalaggal.
A végeredmény valahogy stilizált szemfogakra emlékeztet. Talán nem lett olyan rossz.
Minden idők leghatásosabb némafilmje, a legelső vámpírfilm, ami nemcsak a vámpírokhoz kötődő motívumok nagy részét adja, de maga a létezése is bizonyíték rá, hogy aki egyszer meghal, az nem mindig marad halott.
A Nosferatu 1922-ben bemutatott fekete-fehér némafilm. (Azért nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek ültek a sötét moziteremben, és csöndben féltek; ebben az időben a filmek alá komponált zenét élőben szolgáltatta egy zongorista).
Az eredeti verzióban a szereplők neve nem egyezik a Bram Stoker könyvében fellelhetőkkel, mivel a film elkészültekor a történet még szerzői jogvédelem alá tartozott, és az alkotók azt remélték, hogy e csekély változtatással elkerülhetik a pert. Ilyen eltérések például, hogy a "vámpír" szó sehol nem tűnik fel a filmben, helyette a "nosferatu-t" használják, vagy a vámpír alakjának összekapcsolása a pestissel (ezért annyira patkányszerű a gróf arca).
Az azóta vitathatatlan vámpírtulajdonságok közül sok itt jelenik meg először; például az, hogy a vérszívó érzékeny a napfényre, és elporlad tőle, míg a regény Drakulája csak legyengül, vagy az a jelenet, amikor a gróf mozdulatlanul emelkedik ki a koporsóból.
Bram Stoker örökösei azonban nem örültek sem a változtatásoknak, sem annak, hogy ők egy vasat sem kaptak a feldolgozásért, ezért beperelték a rendezőt szerzői jogok megsértéséért, akit arra köteleztek, hogy zúzassa be az összes létező kópiát.
De komolyan, ki hiszi azt, hogy egy vámpírfilmet ilyen könnyen, törvényekkel és ügyvédekkel meg lehet ölni? Hát minimum fakaró és ezüstfeszület kéne hozzá, de mindegy...
Külföldi filmszínházakban maradtak tekercsek, amik visszatértek a jog feneketlen poklából - mindannyiunk szerencséjére. Hiszen ha ez a film nem létezett volna, Louis soha nem mesél olyan szépen az utolsó naplementéjéről, Claudia sose hal meg, nem nézhettünk volna végig több folytatásnyi hidegvérű háborút a vámpírok és a vérfarkasok között, sose születnek meg olyan könyvremekek, amikben annyi vér és erotika van, hogy átégetik a papírt (az IMDB-t böngészve ráakadtam egy vámpírfilmre, aminek az a címe, hogy "Harapós Nő"... na, ez se lenne Nosferatu nélkül), Hugh Jackman sose lett volna vámpírvadász, Chloë Grace Moretz sose lehetett volna a legcukibb tömeggyilkos a filmtörténelemben (de igen, mert a Carrie főszerepét akkor is ő kapta volna - valahogy ez a szerep passzol hozzá), és természetesen sose kapuk volna a nyakunkba a lavinaként hömpölygő Vörös pöttyös könyveket, élükön, mint az apokalipszis lovasai, a Twilight tri-/tetra-/penta-/hexalógia... sok lesz.
Azt hiszem, már érződik, hogy a vámpírfilmekre nagyon allergiás vagyok - az elvem az, hogy vagy jól vagy sehogy.
Mindenesetre a Nosferatu az összes csodálatos és kevésbé szerencsés vámpírtörténet egyik őse, azaz a filmtörténeti jelentősége vitathatatlan. De megállja még ma is a helyét, mint horrorfilm, vagy vámpírdráma?
Ez alkatfüggő, de szerintem igen. Ha valaki egy jó véres, hentelős horrorra vágyik, vagy vértől csöpögő hullapornóra, akkor nyilván nem a Nosferatuval fog próbálkozni, mert ennek a filmnek nem ez a lényege. Én a horror műfaján belül is mindig azokat a filmeket vagy könyveket kerestem, amik inkább a lélekre hatnak mint a szemre, amik nem ott a moziteremben ijesztőek, hanem amikor utána hazamész, és lekapcsolod a villanyt az üres szobádban. A Nosferatu ilyen, a zenéjétől még most is az a kellemesen jeges csilingelés fut végig az idegeimen, a sötét jelenetek, amikor csak egy körvonal vagy egy árnyék jelzi, hogy mire számíthatunk, még tényleg az ember idegszálain cimbalmoznak, és nem a tapintható iszonyatra építenek, inkább az ismeretlentől való félelemre. A jelenetek ritmusa szinte költői, a rendező pontosan tudta, minek mikor kell történnie a tökéletes összhatás érdekében, ezért a forgatáson metronómokat használtak, hogy a színészek mindig a kellő időben, a kellő gyorsasággal mozduljanak.
A finom utalások, ami nagyon sok mai filmből hiányoznak (viszont például a Sin City-ben vannak dögivel), rákényszerítenek, hogy minden figyelmedet a filmnek szenteld, emellett nem lehet rajzolni vagy varrogatni (brühühü). Gondolok itt például arra a jelenetre, rögtön az elején, amikor Nina kap egy csokor virágot Jonathantól, és simogatni kezdi azt (a fönti poszteren is ez a jelenet látható) - és rádöbbensz, hogy Nina valószínűleg meddő, különben nem egy virágcsokrot ringatna, hanem egy kisbabát.
Megint túl sokat beszélek, pedig van jobb módja is a film bemutatásának: a szerzői jogok ugye a mű elkészülte után egy adott időre szólnak, ami szerencsénkre már lejárt. Így a Nosferatu most szabad licensz alá esik, így büntetlenül fent lehet YouTube-on.
