Tegnap volt szerencsém megnézni a Vörös halál álarca című filmet (mivel az angol cím Masque of the Red Death, nem pedig Mask, mint a novellának, inkább a Vörös halál álarcosbáljának fordítanám, de mindegy), ami Roger Corman filmje, a főszerepben Vincent Price-szal. Victorique említette a Fekete macska című, szintén Poe munkáin alapuló bejegyzés alatt, hogy érdemes lenne megnéznem, és amúgy is terveztem már, mert a Danse Macabre című. horrorkultúráról szóló King-tanulmány is erősen ajánlja. (Észrevette rajtam kívül más is, hogy a "danse" ugyanúgy ejtendő, mint a "dense", azaz 'homályos', 'baljóslatú' angol megfelelője?)
A Fekete macska csodálatos, és mély volt a maga módján, de Poe munkáihoz csak nyomokban volt köze ("Vigyázat, nyomokban Poe-t tartalmazhat!"). A Vörös halál álarca azonban nem csak hogy hűen dolgozza fel az eredeti novellát, de mellékszálnak egy másik Poe művet, a Bice-béka címűt emeli be, ráadásul rengeteg motívumot kölcsönöz Poe más műveiből - például a herceg feleségét egy Holló öli meg, és a herceg nagy órájának az ingája a Kút és az inga mintájára egy lengőbárd.
Minden idők leghatásosabb némafilmje, a legelső vámpírfilm, ami nemcsak a vámpírokhoz kötődő motívumok nagy részét adja, de maga a létezése is bizonyíték rá, hogy aki egyszer meghal, az nem mindig marad halott.
A Nosferatu 1922-ben bemutatott fekete-fehér némafilm. (Azért nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek ültek a sötét moziteremben, és csöndben féltek; ebben az időben a filmek alá komponált zenét élőben szolgáltatta egy zongorista).
Az eredeti verzióban a szereplők neve nem egyezik a Bram Stoker könyvében fellelhetőkkel, mivel a film elkészültekor a történet még szerzői jogvédelem alá tartozott, és az alkotók azt remélték, hogy e csekély változtatással elkerülhetik a pert. Ilyen eltérések például, hogy a "vámpír" szó sehol nem tűnik fel a filmben, helyette a "nosferatu-t" használják, vagy a vámpír alakjának összekapcsolása a pestissel (ezért annyira patkányszerű a gróf arca).
Az azóta vitathatatlan vámpírtulajdonságok közül sok itt jelenik meg először; például az, hogy a vérszívó érzékeny a napfényre, és elporlad tőle, míg a regény Drakulája csak legyengül, vagy az a jelenet, amikor a gróf mozdulatlanul emelkedik ki a koporsóból.
Bram Stoker örökösei azonban nem örültek sem a változtatásoknak, sem annak, hogy ők egy vasat sem kaptak a feldolgozásért, ezért beperelték a rendezőt szerzői jogok megsértéséért, akit arra köteleztek, hogy zúzassa be az összes létező kópiát.
De komolyan, ki hiszi azt, hogy egy vámpírfilmet ilyen könnyen, törvényekkel és ügyvédekkel meg lehet ölni? Hát minimum fakaró és ezüstfeszület kéne hozzá, de mindegy...
Külföldi filmszínházakban maradtak tekercsek, amik visszatértek a jog feneketlen poklából - mindannyiunk szerencséjére. Hiszen ha ez a film nem létezett volna, Louis soha nem mesél olyan szépen az utolsó naplementéjéről, Claudia sose hal meg, nem nézhettünk volna végig több folytatásnyi hidegvérű háborút a vámpírok és a vérfarkasok között, sose születnek meg olyan könyvremekek, amikben annyi vér és erotika van, hogy átégetik a papírt (az IMDB-t böngészve ráakadtam egy vámpírfilmre, aminek az a címe, hogy "Harapós Nő"... na, ez se lenne Nosferatu nélkül), Hugh Jackman sose lett volna vámpírvadász, Chloë Grace Moretz sose lehetett volna a legcukibb tömeggyilkos a filmtörténelemben (de igen, mert a Carrie főszerepét akkor is ő kapta volna - valahogy ez a szerep passzol hozzá), és természetesen sose kapuk volna a nyakunkba a lavinaként hömpölygő Vörös pöttyös könyveket, élükön, mint az apokalipszis lovasai, a Twilight tri-/tetra-/penta-/hexalógia... sok lesz.
Azt hiszem, már érződik, hogy a vámpírfilmekre nagyon allergiás vagyok - az elvem az, hogy vagy jól vagy sehogy.
Mindenesetre a Nosferatu az összes csodálatos és kevésbé szerencsés vámpírtörténet egyik őse, azaz a filmtörténeti jelentősége vitathatatlan. De megállja még ma is a helyét, mint horrorfilm, vagy vámpírdráma?
Ez alkatfüggő, de szerintem igen. Ha valaki egy jó véres, hentelős horrorra vágyik, vagy vértől csöpögő hullapornóra, akkor nyilván nem a Nosferatuval fog próbálkozni, mert ennek a filmnek nem ez a lényege. Én a horror műfaján belül is mindig azokat a filmeket vagy könyveket kerestem, amik inkább a lélekre hatnak mint a szemre, amik nem ott a moziteremben ijesztőek, hanem amikor utána hazamész, és lekapcsolod a villanyt az üres szobádban. A Nosferatu ilyen, a zenéjétől még most is az a kellemesen jeges csilingelés fut végig az idegeimen, a sötét jelenetek, amikor csak egy körvonal vagy egy árnyék jelzi, hogy mire számíthatunk, még tényleg az ember idegszálain cimbalmoznak, és nem a tapintható iszonyatra építenek, inkább az ismeretlentől való félelemre. A jelenetek ritmusa szinte költői, a rendező pontosan tudta, minek mikor kell történnie a tökéletes összhatás érdekében, ezért a forgatáson metronómokat használtak, hogy a színészek mindig a kellő időben, a kellő gyorsasággal mozduljanak.
A finom utalások, ami nagyon sok mai filmből hiányoznak (viszont például a Sin City-ben vannak dögivel), rákényszerítenek, hogy minden figyelmedet a filmnek szenteld, emellett nem lehet rajzolni vagy varrogatni (brühühü). Gondolok itt például arra a jelenetre, rögtön az elején, amikor Nina kap egy csokor virágot Jonathantól, és simogatni kezdi azt (a fönti poszteren is ez a jelenet látható) - és rádöbbensz, hogy Nina valószínűleg meddő, különben nem egy virágcsokrot ringatna, hanem egy kisbabát.
Megint túl sokat beszélek, pedig van jobb módja is a film bemutatásának: a szerzői jogok ugye a mű elkészülte után egy adott időre szólnak, ami szerencsénkre már lejárt. Így a Nosferatu most szabad licensz alá esik, így büntetlenül fent lehet YouTube-on.
Tizennyolc évig éltem a valaha volt szőlőhegy tetején, ezért kézenfekvő volt, hogy írnom kell róla. Viszont amikor utánaolvastam a történetének (ebben a könyvben), engem is ért meglepetés.
Lássuk tehát a legékesebb példáját annak, hogy még csak a szomszédba se kell menni egy jó kis borzongásért.
Bányató
A városnegyed szívében álló vadregényes hegyi tó teljesen elüt a környező békés, kertvárosi látképtől, és rögtön két okot is kínál, hogy meglátogassa egy borzongásra fogékony utazó.
Egyrészt ott van a kialakulásának története: 1917-ben, egyetlen éjszaka leforgása alatt keletkezett, mert a korábban itt folyó bányászmunkák közben átszakadt egy föld alatti tavat rejtő üreg fala.
A baleset olyan gyorsan történt, hogy a munkaeszközök, például csillék és csákányok még mindig a tó fenekéről induló járatokban vannak - sokak szerint a hajdani munkások csontjaival együtt. A tóban egyébként nem ajánlott a fürdés, többek között azért, mert a vize szokatlanul hideg, és így egy rossz mozdulat hirtelen szívmegálláshoz vezethet - vagy éppen a bányászok szellemei húznak le a mélybe.
A másik ok a neve. Érthető, hogy a tizenöt méter magas sziklafal, a mély víz, a tó tükörsima felszíne nem egy embert megihletett. Habár hivatalosan Bányatónak hívják, a köznyelvben még mindig él az Öngyilkosok tava elnevezés...
Szobor a Bányató partján (Fürdeni tilos!)
Pestispincék
A név két utcát takar az Öreghegy lábánál, és az elnevezés nem véletlen. Valaha, amikor még az Öreghegy nem tartozott a városhoz, csak szőlőhegyként funkcionált, ez az utca volt a város keleti határa. Ezért itt jelölték ki a tömegsírokat XVIII. századi pestisjárvány áldozatai számára.
Az eseményre csak egy félmondat utal az említett könyvben, ma már csak az utca neve emlékeztet rá. A helyiek pedig nem igazán ismerik az elevezés okát, inkább morbid humorra gyanakodnak, mint arra, hogy ténylegesen pestistemető lenne a város alatt.
A területet mára beépítettét, többek között lakóházak és egy babauszoda található itt.
Bory-vár
Ebben az épületben kivételesen nincs semmi borzongató. Sokkal inkább szívszorító/melengető (kinek mi) a tudat, hogy egy férfi egy egész kastélyt épített, hogy a szerelme halhatatlanná váljon.
Bory Jenő szobrászmester feleségének, örök múzsájának, Komócsin Ilonának kezdte építeni a várat 1923-ban. Innentől kezdve haláláig, közel negyven évig folyamatosan dolgozott rajta, javítgatta, hozzátoldott egy-egy tornyot, épületszárnyat, vagy kazamatát, amikor összeszedte a pénzt hozzá. Bár hivatalosan szobrász-építész volt, nem csak a szobrokat készítette ő maga, hanem gyakran a kétkezi építési munkákat is ő végezte. Bár az épület (Magyarországon elsőként) vasbetonból készült, hangulata határozottan romantikus, álmaink tündérkastélyaira hasonlít, nem véletlen tehát, hogy sok helyi házaspár (szüleim, nagyszüleim például) itt tartják az esküvői fényképezést.
Ma a Bory-házaspár leszármazottai élnek a kastély egyik szárnyában, a többi része viszont látogatható. Több teremben múzeum működik, ahol az alkotó szobrainak gipszreplikáit lehet megtekinteni.
