Aszkot nyakkendő nyakmelegítővel

Viktória királyságában is egyre hidegebb van, lassan az északi istenek is előveszik a wargbőr kabátjukat, és mivel a vérszívás nem túl kellemes fájó torokkal, gondoltam, a Vörös ruhás projektből maradt anyagból csinálok valamit ezen a borongós hétfő estén.

Régóta szerettem volna olyan igazi, régies, nemesi nyakkendőt, amiről csak két dolog juthat a szembejövő eszébe: vagy időutazó vagyok,vagy vámpír. Mindkettő szimpatikus vélemény.

Na de mi köze a Bauhaus-nak a képregényekhez? - Áradozás David J munkásságáról

A holisztika az elemzés vagy rendszerszemlélet egy olyan módja, ami nem egyes aspektusokat, hanem a nagy egészet tekinti. Feltételezi, hogy minden összefügg mindennel.
Ez egy holisztikus cikk - úgy fogok viselkedni, mint a kisgyerek az édességboltban, ahogy egyik pulttól rohangálok a másikig. Szóltam előre.

És ha a dark-alternative kultúrát (a Nagy Fekete Napernyő alatt hesszelőket) holisztikusan szemléled, akkor egészen érdekes egybeesésekre leszel figyelmes. Én legalábbis imádok rájönni arra, hogy a dalt, amit egészen kiskorom óta imádok, a Bauhaus basszerosa énekli, aki nem mellesleg a mostani kedvenc zenészemmel is együtt énekel.

Szóval, lépjünk be a cukorkaboltba!

BAUHAUS

Balatoni legendák

Mivel így az ősz első hétvégéjén sikerült lejutnom a Balatonra, gondoltam, mesélek nektek egy kicsit azokról a legendákról, amiket Balatonlellén hallottam.

A Balaton keletkezése - 1. verzió

Hétfejű sárkány? Ugyan már! Bocsi, Süsü, de itt a Balaton helyén valaha egy HUSZONNÉGYFEJŰ sárkány terrorizálta a vidéket, minden nap 24 szüzet követelve. (Szerény kutatásaim szerint ez nem csak Közép-, de egész Európában a legéhesebb és legvérengzőbb sárkány lehetett. Még Szent György sárkánya is csak napi két birkát, később napi egy kisgyereket fogyasztott. A nyugat-európai folklór sárkányai egyébként négy lábon járnak és egyfejűek, mint az, amelyiket Szent György legyőzött, és kincseket őriznek, míg a szláv népek sárkányai a hátsó lábaikon járnak, három, vagy hárommal osztható számú fejük van, amik visszanőnek, ha levágják őket, és gyakrabban ábrázolják őket szárnyakkal, mint a nyugati kollégákat (pontosabban ábrázolták régen, a mai filmek most nem játszanak). A nyugati sárkány többnyire táplálékszerzés céljából rabol szüzeket, a szláv sárkány viszont líraibb okból: feleségül akarja őket venni. Hogy ez a mi balatoni sárkányunk mit akart az évi 8760 hajadonnal, arról nem szólnak a legendák... A szláv sárkányokról még annyit, hogy te is ismersz pár erdélyi/havasföldi sárkányt, méghozzá név szerint. Luxemburgi Zsigmond alapította a Sárkány Lovagrendet, melynek egyik tagja, egy bizonyos Vlad felvette a "sárkány" előnevet a rend tiszteletére, mely románul úgy hangzik, hogy "Dracul". Vele kezdődik a Drakulesti-ház nevű havasföldi fejedelmi dinasztia vérvonala. Bár nem kis hadvezér volt az öreg, mégis a fia tett szert nagyobb hírnévre "Sárkány fia" néven, mely románul úgy hangzik, hogy "Draculea", aki a néphit szerint egy emberbőrbe bújt sárkány volt. Vagy valami más... Még a Bauhaus is írt róla egy dalt.)

A fekete macska - 1934

Mostanában rá vagyok feszülve a fekete-fehér horrorfilmekre, különösen a vámpírosokra. Ebből egyenesen következik, hogy megvolt a Lugosi-féle Dracula is nemrég (bővebben egy másik posztban), és ebben annyira magával ragadott Hollywood Sötét Hercegének alakítása, hogy utánanéztem a többi filmjének. Ezek közül találomra a Fekete Macskát szúrtam ki magamnak, mert azt írják a plakátján, hogy Edgar Allan Poe műve alapján...

Loosely based of...

Az eredeti Poe novellában a főszereplő E/1-ben narrálja, ahogy különös, szadista hajlamokból kifolyólag megöli a felesége macskáját, majd miután szerez neki egy másik, hasonló macskát, megöli a feleségét is, és befalazza a pincében. Innentől kezdve a történet az Áruló szív mintájára bonyolódik tovább: a hatóságok azért találnak rá a befalazott tetemre, mert véletlenül a macska is belekeveredett a sírboltba, és a nyávogása buktatja le a gazdája gyilkosát.
Nos, a Fekete Macska című filmnek ehhez csak nyomokban van köze.
Valójában csupán néhány motívum, amit kölcsönvesz a film a Poe-novellától (és azért került fel a neve a plakátra, mert már akkor is dollárban mérték egy film sikerét, Poe neve pedig vonzotta a nézőket). A film egy férfiról szól, aki két évet töltött a háborúban, aztán tizenötöt egy fogolytáborban, míg régi jó barátja nemcsak elárulta a sereget, amiben együtt harcoltak, de a hajdani harcmező fölé építette a kastélyát, és "elszerette" a főszereplő feleségét. Eddig kicsit Monte Cristo...
SPOILER ALERT!
Aztán kiderül, hogy 1, a régi jó barát megölte a feleséget, mert szadista hajlamai vannak, és fiatal nők hulláit gyűjti a pincében; 2, a régi jó barát egy ideig mostoaapja volt a főszereplőnk lányának, aki nem sokkal a bevonulása után született, majd feleségül vette (és valószínűleg előbb-utóbb meg fogja ölni); Ez eddig kicsit Sweeney Todd...
Végül pedig kiderül, hogy 3, a régi barát sátánista főpap, és minden vágya feláldozni azt a fiatal lányt, aki nemrég érkezett a kastélyba.
Főszereplőnknek sikerül megmenteni az említett fiatal lányt (meg persze a lányka férje is segít, de ő nem túl izgalmas karakter), minek következtében viszont a régi jó barát a saját feleségét áldozza föl. Amikor a főszereplőnk rájön, hogy ez a lánya volt, és halott, akkor elborítja az agyát a Hősies Kékhalál, és elevenen megnyúzza a régi jó barátját.
Meg van a történetben valahol egy macska is.

Dark Prince of Hollywood

A legérdekesebb a filmben az, hogy mivel Lugosi Bela Drakula szerepében vált ismertté, és élete végéig szinte csak sötét, gonosz figurákat alakított, mindenki azt várja, hogy itt is ő lesz a sátánista áruló gonosz karakter - ÉS NEM!
Lugosi a volt hadifoglyot játssza, és nincs még egy film, ahol ennyire jó volna.
Félreértés ne essék, nagyon szerettem a Drakulában nyújtott alakítását, de színészileg nem valami sok: ijesztően néz, ijesztően bámul, ijesztően mered, ijesztően mond dolgokat az ijesztő magyar akcentusával, és körülbelül ennyi (ami nem baj, ha figyelembe vesszük, hogy egy mindenbe belefásult, kegyetlen vérszívót alakít). De ebben a filmben, ahol egy megtört hadifoglyot játszik, akinek egy őrült megölte a feleségét, tényleg látszik, mekkora tehetség volt. A félmosolyába azonnal beleszerettem, minden mozdulata és döntése szimpatikus, és amikor a végén elevenen megnyúzza a főgonoszt, istenbizony, legszívesebben segítenék neki.
Van egy jelenet, ami különösen hatalmas. Amikor Lugosi csak sejti, de még nem biztos benne, hogy a régi barátja ölte meg a feleségét, kihívja egy sakkjátszmára - és a mellett a feszültség mellet még Sherlock és Moriarty is elbújna az első kő alá félelmében. A jelenet megértéséhez viszont azt sem árt tudni, hogy a regi jó barátot az a bizonyos Karloff nevű színész játssza, aki Lugosi régi jó barátja volt, amíg össze nem vesztek azon, hogy Karloff ki tudott törni a karakterszerepéből, és meggazdagodott, Lugosi pedig minden hírneve ellenére sem játszhatott horrorfilmen kívül másban, és elszegényedett morfiumfüggő lett.
Nem tudom eléggé visszaadni, micsoda érzés az a jelenet, ehhez látni kellenne (és mivel már lejárt a szerzői jogvédelem, szabadon letölthető, úgyhogy akár meg is nézhetitek, miről beszélek).

Magyarország, a horror földje

Régóta gondolkozom azon, miért van az, hogy az egész keleti blokkot, de különösen Magyarországot a messzi nyugat a furcsa, bizarr dolgok otthonának, és minden vámpír szülőföldjének tartja (hű de darkos). Nem hiszem, hogy egyetlen híres színész származása lenne az ok...
Mindenesetre ettől a filmtől kiütközik rajtam a lappangó patriotizmus. A cselekmény helyszíne egy magyar település, amit a Wikipédia "Marmorus"-ként emleget, ami Mármarost vagy valami ilyesmit takar, tippeim szerint Erdélyben. A filmet, és főleg Lugosi karakterét áthatja az Első Világháború utáni Nagy Magyar Melankólia és Nosztalgia, a falusiak és a hatóságok magyarul beszélnek, és még Lugosi Bélát is hallhatjuk magyarul beszélni pár mondat erejéig. És én valamiért erre sokkal büszkébb vagyok, mint a gulyáslevesre meg a Pick szalámira.
A főgonosz egyébiránt osztrák.



All in all, mindenképpen érdemes rászánni azt a hatvankét percet, ugyanis ennyire rövid ez a remekmű, hiszen nem csak hogy láthatjuk a Sötét Herceget egy eddig ismeretlen, de annál megnyerőbb oldaláról, de újfent bebizonyosodik, hogy nem kell a szomszédba mennünk egy jó horrorfilmért.

Nosferatu, eine Symphonie des Grauens

Minden idők leghatásosabb némafilmje, a legelső vámpírfilm, ami nemcsak a vámpírokhoz kötődő motívumok nagy részét adja, de maga a létezése is bizonyíték rá, hogy aki egyszer meghal, az nem mindig marad halott.

A Nosferatu 1922-ben bemutatott fekete-fehér némafilm. (Azért nem úgy kell elképzelni, hogy az emberek ültek a sötét moziteremben, és csöndben féltek; ebben az időben a filmek alá komponált zenét élőben szolgáltatta egy zongorista).
Az eredeti verzióban a szereplők neve nem egyezik a Bram Stoker könyvében fellelhetőkkel, mivel a film elkészültekor a történet még szerzői jogvédelem alá tartozott, és az alkotók azt remélték, hogy e csekély változtatással elkerülhetik a pert. Ilyen eltérések például, hogy a "vámpír" szó sehol nem tűnik fel a filmben, helyette a "nosferatu-t" használják, vagy a vámpír alakjának összekapcsolása a pestissel (ezért annyira patkányszerű a gróf arca).
Az azóta vitathatatlan vámpírtulajdonságok közül sok itt jelenik meg először; például az, hogy a vérszívó érzékeny a napfényre, és elporlad tőle, míg a regény Drakulája csak legyengül, vagy az a jelenet, amikor a gróf mozdulatlanul emelkedik ki a koporsóból.

Bram Stoker örökösei azonban nem örültek sem a változtatásoknak, sem annak, hogy ők egy vasat sem kaptak a feldolgozásért, ezért beperelték a rendezőt szerzői jogok megsértéséért, akit arra köteleztek, hogy zúzassa be az összes létező kópiát.

De komolyan, ki hiszi azt, hogy egy vámpírfilmet ilyen könnyen, törvényekkel és ügyvédekkel meg lehet ölni? Hát minimum fakaró és ezüstfeszület kéne hozzá, de mindegy...

Külföldi filmszínházakban maradtak tekercsek, amik visszatértek a jog feneketlen poklából - mindannyiunk szerencséjére. Hiszen ha ez a film nem létezett volna, Louis soha nem mesél olyan szépen az utolsó naplementéjéről, Claudia sose hal meg, nem nézhettünk volna végig több folytatásnyi hidegvérű háborút a vámpírok és a vérfarkasok között, sose születnek meg olyan könyvremekek, amikben annyi vér és erotika van, hogy átégetik a papírt (az IMDB-t böngészve ráakadtam egy vámpírfilmre, aminek az a címe, hogy "Harapós Nő"... na, ez se lenne Nosferatu nélkül), Hugh Jackman sose lett volna vámpírvadász, Chloë Grace Moretz sose lehetett volna a legcukibb tömeggyilkos a filmtörténelemben (de igen, mert a Carrie főszerepét akkor is ő kapta volna - valahogy ez a szerep passzol hozzá), és természetesen sose kapuk volna a nyakunkba a lavinaként hömpölygő Vörös pöttyös könyveket, élükön, mint az apokalipszis lovasai, a Twilight tri-/tetra-/penta-/hexalógia... sok lesz.

Azt hiszem, már érződik, hogy a vámpírfilmekre nagyon allergiás vagyok - az elvem az, hogy vagy jól vagy sehogy.

Mindenesetre a Nosferatu az összes csodálatos és kevésbé szerencsés vámpírtörténet egyik őse, azaz a filmtörténeti jelentősége vitathatatlan. De megállja még ma is a helyét, mint horrorfilm, vagy vámpírdráma?

Ez alkatfüggő, de szerintem igen. Ha valaki egy jó véres, hentelős horrorra vágyik, vagy vértől csöpögő hullapornóra, akkor nyilván nem a Nosferatuval fog próbálkozni, mert ennek a filmnek nem ez a lényege. Én a horror műfaján belül is mindig azokat a filmeket vagy könyveket kerestem, amik inkább a lélekre hatnak mint a szemre, amik nem ott a moziteremben ijesztőek, hanem amikor utána hazamész, és lekapcsolod a villanyt az üres szobádban. A Nosferatu ilyen, a zenéjétől még most is az a kellemesen jeges csilingelés fut végig az idegeimen, a sötét jelenetek, amikor csak egy körvonal vagy egy árnyék jelzi, hogy mire számíthatunk, még tényleg az ember idegszálain cimbalmoznak, és nem a tapintható iszonyatra építenek, inkább az ismeretlentől való félelemre. A jelenetek ritmusa szinte költői, a rendező pontosan tudta, minek mikor kell történnie a tökéletes összhatás érdekében, ezért a forgatáson metronómokat használtak, hogy a színészek mindig a kellő időben, a kellő gyorsasággal mozduljanak.

A finom utalások, ami nagyon sok mai filmből hiányoznak (viszont például a Sin City-ben vannak dögivel), rákényszerítenek, hogy minden figyelmedet a filmnek szenteld, emellett nem lehet rajzolni vagy varrogatni (brühühü). Gondolok itt például arra a jelenetre, rögtön az elején, amikor Nina kap egy csokor virágot Jonathantól, és simogatni kezdi azt (a fönti poszteren is ez a jelenet látható) - és rádöbbensz, hogy Nina valószínűleg meddő, különben nem egy virágcsokrot ringatna, hanem egy kisbabát.

Megint túl sokat beszélek, pedig van jobb módja is a film bemutatásának: a szerzői jogok ugye a mű elkészülte után egy adott időre szólnak, ami szerencsénkre már lejárt. Így a Nosferatu most szabad licensz alá esik, így büntetlenül fent lehet YouTube-on.

by: A