Viráglopás

Olvastam ma egy cikket a helyi lapban arról, hogy az egyik temetőből rendszeresen ellopják a virágokat, élőket és művirágokat egyaránt, ezért a hozzátartozók jóformán már nem is mernek virágot vinni szeretteik sírjára.

Ez elgondolkodtatott.
Egyrészt, szeretek temetőkben sétálni. Tudom, hogy ez tökre sztereotipikus, ciki és pózer, legalábbis biztos lenne, aki ezt mondja rá. Hiszen még az álom.net című emberiségellenes bűntettben szereplő fekete ruhát hordó kiscsaj száját is elhagyja az a mondat, hogy "Anya, elmegyek a temetőbe szellemet idézni, majd jövök"...
Nem célom megfejteni, honnan ered ez a sztereotípia, sem azt, hogy miért ez az a sztereotípia, ami a legtöbb kívülálló fejében él (bár a horror mechanizmusáról olvasva lenne egy-két tippem). Azt pedig, hogy a valóban temetőbe járók miért teszik ezt, lehetőségem sem lenne leírni, hiszen mind különbözőek vagyunk, különböző motivációkkal.
Azt viszont el tudom mesélni, én miért szeretek temetőbe járni, és ígérem, nem leszek morbid. Egészen egyszerű okai vannak. Egyrészt, szeretem a csendet, a nyugalmat és a tisztaságot, a temetőben pedig nincsenek ordítozó ördögfiókákkal telezsúfolt játszóterek, vagy alkeszok által széthajigált sörösüvegek. Amennyi szemét véletlenül mégis előfordul, azt hősiesen eltávolítja a temető karbantartószolgálata - mert hogy a közparkokkal ellentétben itt ilyen is van. Másrészt a temetőben rengeteg a zöld növény, a színes, egzotikus virág, esztétikus ágyásokba rendezve, vagy éppen vadregényesen elvadulva. Ha pedig elég nagy területű az intézmény, akkor még egy Budapest méretű város szívében is képes tiszta, szmogmentes levegőt varázsolni maga köré - ami azért nem kis dolog. Harmadszor pedig ott vannak a gyönyörű szobrok - a síremlékeket nézve sokszor eszünkbe sem jut, hogy ezek valójában művészi alkotások, amik az elhunyton kívül az alkotójuknak is örök emléket állítanak.
Magyarul, ha lenne egy olyan park, ami tele lenne fákkal, és szebbnél szebb virágokkal, valamint művészi kidolgozású szobrokkal, amit kevesen látogatnak, és akkor sem beszélnek sokat, azt is ugyanúgy kedvelném, mint a temetőket. (Mint ahogy így is van, a budai Mementó-park, vagy a fehérvári Királydomb is kedves a szívemnek.) Amíg ezeket a sorokat le nem írtam, nem is fogtam fel, hogy mennyire megfelelek az introvertált személyiség leírásának - szeretek csöndben, egyedül lenni szép helyeken. Ezért megesik, hogy suliból, vagy munkából hazafelé menet, ha nem túl nagy kerülő, útba ejtek egy temetőt. Csúnya, new age-es kifejezéssel élve: hogy "feltöltődjek". Nem akarok belekezdeni a "mai rohanó világunk" kezdetű litániába, de valahol mégis itt bújik meg a válasz a kérdésre, legalábbis számomra.

A hátborzongató dolgok iránti kamaszos vágy kielégítése pedig csak egy kellemes bónusz - de nem létszükséglet.

És ezért háborít fel nagyon ez a hír. Az egyik oldalon ott van egy vagy több emberszabású, aki ellopja a virágokat, feltehetőleg azért, hogy eladja őket. Ott van egy rakás lény, aki nem átallja még a művirágokat is meglovasítani, esetleg újságpapírból és egyéb hulladékból vackot építeni magának éjszakára. Olyanok, akik a sírok között hagyják a "tesco-s hajós szeszesital" üvegét, és akik miatt az újságnak nyilatkozó hölgy nem mer egyedül menni a temetőbe. (És akkor a kriptákba beköltöző hajléktalanokról, vagy a sírokat megrongáló BÁRMILYEN KORÚ egyénekről most nem beszélek - pedig tudnék.)

A másik oldalon viszont ott van a városi tanács, akik teljesen érthető felháborodásukból kifolyólag bekamerázzák a temetőket, és biztonsági szolgálatot fogadnak... akik elég akadékoskodóak tudnak lenni, ha láthatóan nincs nálad virág vagy koszorú, és látványosan fekete ruhákat hordasz. Akik őrkutyákat visznek a temetőbe, így a teljes jóindulattal és felelősségtudattal belépni szándékozót is megfosztják az élménytől. Akik szúrós szemmel kaptatnak a nyomodban, ha szeretnél legalább néhány ártatlan percet egyedül tölteni a csendben a márványok között.

Konklúzió nincs (sose voltam olyan, aki megmondja a frankót), csak egy pici felháborodott blogger.

by: A

Csákvár

A Vértes hegység lábánál fekszik Csákvár, hagyományos vidéki városka, ennek minden jegyével: Esterházy-kastéllyal, focicsapattal, évszázadokra visszanyúló fazekashagyományokkal, áthaladó túraútvonalakkal, ötezer lakossal és egy szanatóriummal.

A történelem során kétszer került az érdeklődés középpontjába. Egyszer a helyi férfikórus, a kocsmáros fiának vezetésével elénekelte a Háry János daljátékot, amit a Magyar Rádió, de még a BBC is élőben közvetített. Másodszor pedig egy Ferenc József császár elleni merénylet kapcsán, ugyanis a merénylő, aki nyakon szúrta az uralkodót, Csákváron született. Helyi legendák szerint Ferenc József, aki túlélte a támadást, bosszúból le akarta romboltatni a várost, de az az Esterházyak közbenjárására megmenekült. Bár a helyiek azt is tudni vélik, hogy a városnak a merénylet megtorlásaként nincs a mai napig vasútja.

De mind tudjuk, hogy éppen az ilyen csendes kisvárosoknak a legmélyebb a sötét oldala.

Temetőváros

Megvan az a horrorfilm-klisé, hogy minden furcsa jelenség magyarázata az, hogy a kisváros egy indián temetőre épült? Nos, Magyarországon (értelemszerűen) nem nagyon vannak indián temetők (talán csak Jákón), de nincs is rá szükségünk, mert vannak helyette római, kelta, avar, és hun temetkezési helyeink. És néhol, például Csákváron, mindez egymás alatt.
A településen már az utolsó jégkorszakból származó leleteket is találtak, és azóta folyamatosan lakott. Nem véletlenül, hiszen egy fontos csomóponton, a Budáról (Aquincum) Szombathelyre (Savaria) és a Pécstől (Sopianae) Szőnyre (Brigetio) tartó utak kereszteződésénél fekszik.
A mai Csákvár alatt fekvő római várost Florianának hívták, és a feltárt sírok alapján, azon kívül, hogy virágzó város volt, az egész Valeria tartomány temetőjéül szolgált. Eddig kétezer római sírt tártak fel, de ez csak a töredéke az összes sírnak. A római kori várost minden oldalról nagy területen sírok veszik körül, sőt, kimutatható, hogy egy idő után annyira zsúfolttá vált az egész mai város területével felérő temető, hogy a továbbiakban csak hamvasztva, urnában temetkeztek ide.

Báraczházi-barlang

A Csákvár határában található Gubahegy barlangja több szempontból is érdekes. Egyrészt számos ősemberre utaló leletet, többek között egy átfúrt, amulettnek használt medvefogat is találtak itt.
Másrészt a Római Birodalom idején Dianának, a Hold és a sötétség istennőjének szentélyeként működött, aki Silvanusszal, az erdők istenével együtt nagy tiszteletnek örvendett Pannónia egész területén.
Ennél talán picit hátborzongatóbb az a történet, ami a török háborúk óta szájról szájra jár a környéken. Eszerint a háború elvonultával annyi csontváz és oszlófélben lévő holttest volt a barlangban, hogy több lovaskocsi kellett az elhordásukhoz, mert a helyiek ide próbáltak elbújni a harcok elől, sikertelenül.
És hogy miért gondolják sokan, hogy egy barlang, ami általában zsákutca, megvédi őket az üldözőktől? Nos, egy másik legenda szerint a barlang belső traktusaiból indul egy hajdani bányásztárna, amin egyenes úton el lehet jutni a hegy túloldalán található településre, Gántra. A falusiaknak azonban úgy tűnik, nem sikerült a járat nyomára bukkanni. Ma is sziklamászók és barlangászok kutatják a járat létezését, viszont ha nem akarsz a barlangban kísértő szellemek hadához csatlakozni, ne próbáld meg egyedül és felszerelés nélkül átásni magad Gántra.

Patkányokkal suttogó

"Ilyen patkányirtóról is hallottam, ez is rokonyunk volt. De hát hogy hugyan hajtotta el, nem tudom. Anyósomnál volt sok. Azt mondta neki, hogy hát:
– Hugom, ne gyertek, a kutyákat is megkössétek, vagy csukjátok be, hogy ne háborgassanak! Valamit aztán írt az ajtóra. Reggelre aztán mentek a patkányok olyan ordítással, hogy hát…" - így egy Csákváron gyűjtött anekdota. Ez a történet a Hamelini patkányfogó meséjének egy verziója lehetett, bár arról nem tudnak a helyiek, hogy gyerekeket is "elfurulyált" volna a patkányirtó, de más állatokat, például disznókat eltüntetett. Ja, és egyébként a fenti barlangban élt.

Boszorkányok

Morbid lenne azt mondani, hogy hála istennek, de itt Kelet-Európában mintha nem lett volna annyi boszorkányper, mint nyugatabbra (ja, mert mi sokkal kreatívabban öltük halomra egymást).  Mégis, falukban gyakran a mai napig lehet találkozni boszorkányokról és szemmelverésről szóló anekdotákkal.

"Harmincegybe. Apánkkal átment ide ebbe az uradalmi házba. A Turman József ott lakott. Hazagyün a gyerek. Márnap regge – oan hatéves lehetett – aszondta, hogy ő nem kel fő máma.
– Mér nem kesz fő?
Aszongya:
– Tudja Isten.
Mondom:
– Hát ke fő kisfiam, hát nem kő az ágyba marannyi, hát nem vagy beteg!
Nem fáj semmije se. Akkó tíz óra felé: – Idesanyám, bontsa el az ágyat! Lefekszek. Itt lakott szegény, itt a Németh Janinak az anyja. Aztá másnap, vagy harmannap megin úgy vót. Aszongya nekem: – Zsófi, elhiszed, hogy ez a gyerek verésbe van?
Hát, mondom: – Nem tudom, csak látom, hogy kívánkozik az ágyba. Poharat fogott, vizet öntött bele, égett a tűz, három parazsat beletett. Avval a vizze megmosdatta, az inge ajjáva megtörűte, a szájába öntött. Nem vót semmi baja se. Megin kétszer mikó elment hozzá, megin úgy járt. Igen. Akinek összeér a szemöldöke, ránéz a gyerekre, megcsudájja, ilyen szép, olyan szép. Azér a kisgyerekekre is fordítva adják az inget, akkó nem árt neki a szem.

Egyszer meg idesanyám mesélte, hogy megellett a tehenünk. Rá második szomszédban vót egy öregasszony, az megverte, evitte a pokláját, aztán fölakasztotta valahová a kéménybe. Véreset adott a tehén, véres tejet adott. Arra meg azt szokták mondanyi, hogy az ajtóba valami rossz kést kell szúrnyi, hogy akkó nem mer odamennyi." (Hajnáczki Józsefné Fazekas Zsófia elbeszélése)

"Luca székét csináltunk, meg is ugrasztottak a boszorkányok. A katolikusoknál 12 órakor van ez a mise. Mink meg a torony alatt ültünk a széken. Aszonták a régi öregek: – Megtuggyátok, kik a boszorkányok. Nem változtatták át magukat. A falu végén a legszélső házban volt egy asszony, az is ott volt. Három volt. Szaladtunk, futottunk, a széket ott hagytuk. Akkor kő az utolsó szöget beleütni, mikor harangoznak be éjjel. A boszorkányoknak a kéménybe volt egy abrincsuk, aztán azon fordultak átal amivé akartak. Kutyává, lóvá, vagy tyúkra, vagy kokasra." (Meggyesi József elbeszélése)

Szintén a fenti Meggyesi József mondta tollba azt a történetet, amit olyan érthetetlen tájnyelven jegyeztek le, hogy inkább nem idéznék szó szerint belőle. Egy kovácsról szól, aki ugye akkoriban a patkókon kívül bilincseket is gyártott. Egy éjjel felkeltették a tanoncai, mert egy áthaladó utazó lovának a lábáról az összes patkó leesett, de ő félálomban csak annyit mondott, hogy csinálják csak meg, ő meg aludt tovább. A tanoncok azonban közben rájöttek, hogy a patkókat egy boszorkány bűvölte le, aki egy fa ágáról nézte a ló, az utasa, és a kovácslegények küszködését. A kovácslegények azonban erősek voltak, és gyorsak, így elkapták a boszorkányt, és bilincset tettek a kezére és a lábára, ám a boszorkány abban a pillanatban köddé vált. Rohantak vissza a legények a kovácshoz, és vele együtt kezdték keresni a boszorkányt, de nem bukkantak a nyomára. Amikor a kovács dél körül hazatért, látta, hogy a felesége még mindig ágyban fekszik. Lehúzta róla a takarót...

És össze volt bilincselve a keze meg a lába.

A büntetésről pedig így mesélt Harangozó András:
"Azelőtt volt itt pöllöngér. Amelyik rossz volt, azt odaállították. A templom előtt meg volt a szégyenkő. Amellik lány megjárta, megesett, azt ott a templom előtt lepöködték. A legényt meg belecsukták a kalodába."

Ma már nem bánnak ilyen mostohán a boszorkányokkal, több wicca és újpogány ismerősöm is él a faluban vagy a környékén, valamint a környező hegyekben sámán-dobkör is működik.

Források: Csákvár - száz magyar falu könyvesháza, Tóth Gergely, Gulyás Mirella, Wikipédia

Székesfehérvár, Öreghegy

Tizennyolc évig éltem a valaha volt szőlőhegy tetején, ezért kézenfekvő volt, hogy írnom kell róla. Viszont amikor utánaolvastam a történetének (ebben a könyvben), engem is ért meglepetés.

Lássuk tehát a legékesebb példáját annak, hogy még csak a szomszédba se kell menni egy jó kis borzongásért.

Bányató

A városnegyed szívében álló vadregényes hegyi tó teljesen elüt a környező békés, kertvárosi látképtől, és rögtön két okot is kínál, hogy meglátogassa egy borzongásra fogékony utazó.

Egyrészt ott van a kialakulásának története: 1917-ben, egyetlen éjszaka leforgása alatt keletkezett, mert a korábban itt folyó bányászmunkák közben átszakadt egy föld alatti tavat rejtő üreg fala.

 A baleset olyan gyorsan történt, hogy a munkaeszközök, például csillék és csákányok még mindig a tó fenekéről induló járatokban vannak - sokak szerint a hajdani munkások csontjaival együtt. A tóban egyébként nem ajánlott a fürdés, többek között azért, mert a vize szokatlanul hideg, és így egy rossz mozdulat hirtelen szívmegálláshoz vezethet - vagy éppen a bányászok szellemei húznak le a mélybe.

A másik ok a neve. Érthető, hogy a tizenöt méter magas sziklafal, a mély víz, a tó tükörsima felszíne nem egy embert megihletett. Habár hivatalosan Bányatónak hívják, a köznyelvben még mindig él az Öngyilkosok tava elnevezés... 

Szobor a Bányató partján (Fürdeni tilos!)

Pestispincék

A név két utcát takar az Öreghegy lábánál, és az elnevezés nem véletlen. Valaha, amikor még az Öreghegy nem tartozott a városhoz, csak szőlőhegyként funkcionált, ez az utca volt a város keleti határa. Ezért itt jelölték ki a tömegsírokat XVIII. századi pestisjárvány áldozatai számára.

Az eseményre csak egy félmondat utal az említett könyvben, ma már csak az utca neve emlékeztet rá. A helyiek pedig nem igazán ismerik az elevezés okát, inkább morbid humorra gyanakodnak, mint arra, hogy ténylegesen pestistemető lenne a város alatt.

A területet mára beépítettét, többek között lakóházak és egy babauszoda található itt.

Bory-vár

Ebben az épületben kivételesen nincs semmi borzongató. Sokkal inkább szívszorító/melengető (kinek mi) a tudat, hogy egy férfi egy egész kastélyt épített, hogy a szerelme halhatatlanná váljon.

Bory Jenő szobrászmester feleségének, örök múzsájának, Komócsin Ilonának kezdte építeni a várat 1923-ban. Innentől kezdve haláláig, közel negyven évig folyamatosan dolgozott rajta, javítgatta,  hozzátoldott egy-egy tornyot, épületszárnyat, vagy kazamatát, amikor összeszedte a pénzt hozzá. Bár hivatalosan szobrász-építész volt, nem csak a szobrokat készítette ő maga, hanem gyakran a kétkezi építési munkákat is ő végezte. Bár az épület (Magyarországon elsőként) vasbetonból készült, hangulata határozottan romantikus, álmaink tündérkastélyaira hasonlít, nem véletlen tehát, hogy sok helyi házaspár (szüleim, nagyszüleim például) itt tartják az esküvői fényképezést. 

Ma a Bory-házaspár leszármazottai élnek a kastély egyik szárnyában, a többi része viszont látogatható. Több teremben múzeum működik, ahol az alkotó szobrainak gipszreplikáit lehet megtekinteni.

Bory-vár, a mesebeli kastély

By: A