Horrorfilmek és a nők

Annie, miért nézel ennyi horrorfilmet?

Terápiából. A horrornézés igenis megszabadít a stressztől, figyeld csak meg, amikor vonulnak ki a nézők a moziteremből egy egészen jó horrorról, mindig megkönnyebbülve nevetgélnek. Amíg a szörnytől félnek, addig sem a saját életükkel foglalkoznak.
A horror rám gyógyító hatással van, ráadásul gyönyörködtet is; azt az egyszerű vágyat, hogy hihető, többdimenziós karakterekről olvassak, vagy nézzem az életüket, gyakran még a szépirodalomnak csúfolt elit verőverem sem mindig tudta kielégíteni - de a horror igen.
Kifejezetten a női szereplők hiteles ábrázolásának vizsgálatára szokták alkalmazni a Bechdel-teszt nevű kritériumrendszert:

1. Legyen a történetben legalább két, nevesített nő,
2. akik beszélgessenek egymással,
3. de ne férfiakról.

Egyébként először humoros társadalomkritikának szánta a kiötlője, de hamar rájöttek, hogy sok film még ezt a három nagyon egyszerű szabályt sem tudja teljesíteni.

Amikor már nincs több hely a Pokolban, a holtak ellepik a Plázákat!

Létezik a horror műfajának egy olyan ága, amiről nem mondok újat, ha azt állítom, hogy egy hatalmas allegória az egész. Létezik egy oszló szörny, zöldes bőrszínnel és iszonyatos szaggal, amiről mindenki pontosan tudja, hogy melyik tudatalatti félelmünket próbálja megtestesíteni.

Mert mindenki tudja, hogy a zombi a fogyasztói társadalom metaforája, a maga agyatlanul sántikáló valójában, ahogy szó szerint elfogyaszt mindent, ami az útjába kerül...

"Ha nem lesz egy Apple-logó a zombik homlokán, akkor nem tudom, hogy fog működni" - foglalta össze egyik kedvenc kritikusom is a lényeget.

(Biztos, hogy ilyen egyszerű az egész?)