Rosemary gyermeke 1968

Adat, adat, adat

A kés mely bölcsőm ringatá

Az Ira Levin egyező című könyvéből készült filmet Roman Polanski rendezte (igen, az a Roman Polanski) 1968-ban. Négy Golden Globe- és két Oscar-jelölést kapott, végül egyet-egyet, a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat ítélték oda.
A történet szerint egy fiatal házaspár egy társasházba költözik, minden szép és jó. A szomszédok kedvesek, Guy, a feltörekvő színész férj előtt hatalmas lehetőségek állnak, Rosemary, a szó legédesebb értelmében vett naiv hősnő három gyereket és békés, feslőközéposztály-beli életet tervez.
Ám valami nincs rendben. Ember nem lehet ennyire kedves hátsó szándék nélkül, mint a szomszédok, Guy úgy kapja meg a szerepet, hogy a riválisa véletlenül megvakul, Rosmary pedig teherbe esik ugyan, de magára az aktusra nem emlékszik - biztosan túl sokat ivott, és csak ezért élnek benne egy démoni lény által elkövetett nemi erőszak ködös emlékképei arról az estéről. (ELTE-s vagyok, szóval ezen a magyarázaton meghatódtam.)
Az egyre több és egyre különösebb egybeesésekre már Rosemary is felfigyel, és hiába állítja a férje, a szomszédok, de még a szülész is, hogy minden rendben van, a paranoia feltartóztathatatlanul elborítja őt, és természetesen minket is. Két nappal a szülés előtt megpróbál elszökni otthonról, de úgy tűnik, mindenki benne van, mindenki ellene van, hogy mindenki a gyerekét akarja.
Végül otthon szüli meg a kicsit, ám ez testileg-lelkileg annyira megviseli, hogy sok-sok nyugtatót kell szednie, és azt mondják neki, hogy a gyermek szülés meghalt.
Egy idő után azonban  Rosemary gyereksírásra lesz figyelmes a szomszéd lakásból, ezért átrohan, ahol a hatvanas évek szektadivatjának megfelelő égő templomokat ábrázoló festmények alatt üldögélő szomszédok elmondják neki, hogy a gyermeke nem más, mint a SÁTÁN FIA - mi ebből csak annyit látunk, hogy oké, van egy fekete bölcső, meg egy villanásnyi időre feltűnik egy sárga szempár.  Rosemary ekkor teljesen összeomlik, de végül minden erejét összeszedve a bölcsőhöz sétál...
... és elkezdi ringatni.

Vége.



Mire gondolt a költő

Ugye, amit leírtam, az nem az, amit általában erről a filmről mondani szoktak? Mintha kihyagytam volna valamit, igaz? Pedig a képernyő tényleg csak ennyit mutat. Minden, amit ezen felül bele szoktak magyarázni, a sátánistákat például, a feminista felhangokat, a szektát vagy éppen a szülés utáni depressziót mind csak mi, a nézők tesszük hozzá, a tapasztalataink alapján.

Oké, igen, azt tudjuk, hogy Rosemary arra gyanakszik, hogy a szomszédék egy sátánista szekta tagjai, de mi erre a bizonyíték? Hogy a házban korábban több gyilkosság történt? Egy több száz éves ház esetében épp az lenne a furcsa, ha nem történt volna ott soha semmi furcsa. A szomszédnéni öreg, fura szaga van, és gyógyfüveket termeszt? A szomszédnénik mindig furák. A család barátja szerint sátánisták a szomszédok? Mármint a szerint a barát szerint, aki amúgy is összeesküvés-elméletekben utazik? Tiszta sor. Rosemary-nek vannak emlékei, hogy megerőszakolta egy nagy, pikkelyes-karmos izé? Nos, tényleg eléggé felöntött előtte a garatra. Mindenki meg akarja mondani a lánynak, mit, mikor és hogyan csináljon? Persze, nem kizárt, hogy azért, mert szektások, de ne felejtsük el, hogy 1966-ot írunk, kéremszépen, egyébként is ezt diktálná a korszellem.
Egy szó, mint száz, a nyilvánvaló és igencsak felszínes sátánistás-antikrisztusos történet mögött egy sokkal komolyabb, és talán sokkal ijesztőbb társadalmi probléma húzódik. Megint segít, hogyha a filmet a saját korának keretein belül értelmezzük: tombol a hippikorszak, a feminizmus sokadik reneszánszát éli, tele vannak a nagyvárosok rövid hajú, gyermektelen nőkkel, számukra pedig semmi nem rémisztőbb, mint a békés, felsőközéposztály-beli élet, három gyerekkel, és mindenbe belekotyogó "jóindulatú" szomszédnénivel...
Tudom, hogy ezt nehéz a mai fejjel megérteni, úgyhogy íme egy részlet a korszak egyik kultikus verséből:

"csak ez a tüzes büdös szűk New York hét emeletnyire a föld felett,

svábbogár és patkány a falban, elhízott birodalmi-német feleség 

sikoltozik a krumpli felett Mer büdös neked a munka 

És öt csöpögő orrú kölyök 

örök szerelemben Cicamicával 

És a szomszédok fogatlanok és kazal a hajuk mint 

a 18-ik század izgága boszorkányainak 

mind át akar jönni és nézni a tv-t

A háziúr a lakbért követeli

Füszer és Gyarmatáru és Kék Láng Gáz és Elektromos Tartozékok 

Szerelése 

Lehetetlen hanyatt feküdni és álmodni telefon hóról 

parkoló 

szellemekről"

Szóval talán nem lenne a valóságtól túlzottan elrugaszkodott elmélet azt mondani, hogy a film annak a virágos generációnak az alapvető félelmére: a megöregedésre, a betagozódásra, betokozódásra, elszürkülésre játszik rá.

A legjobb érv, ami emellett szól, az a film vége. Az utolsó jelenetben a szomszédok és Rosemary férje teátrálisan közlik, hogy ők istenbizony nagyon de nagyon sátánisták, és most aztán antikrisztus, világvége, ropi, süti, körhinta - és ez nagyon nem illik a filmbe. Ez a már képregényekhez is erőltetett monologizálás szörnyen amatőr a film többi, mesterien idegfeszítő részéhez képest, csak vakarjuk a fejünket, hogy hogyan lehetséges, hogy Polanski, a Nagy Roman Polanski ilyet kiad a kezéből...

Persze rögtön értelmet nyer az egész, ha metaforaként, vagy Rosemary elfojtott, aztán kivetített félelmeiként tekintünk a jelenetre: akkor ez a szülés utáni depresszió tökéletes ábrázolása.

Ahol minden tiszta és steril

Szülés közbeni depresszió

Ha asszociációkra kész szemekkel nézzük a Rosemary gyermekét (nekem sajnos négy évi magyar szak után mindig ilyenek a szemeim), akkor még egy nagyon érdekes, de sajnos korszaktól független párhuzamot vehetünk észre.

A metafora-sátánisták ugyanis furcsa gyógynövényekkel, gyógyfüvekkel tömik Rosemary-t, és lökik nekik a new age-es "a gyógyszer az rossz, edd ezt a gyökeret" dumát (érezzük a paleo-bio-atlantiszi-plejádi-fénysámán visszhangokat?). Ez helyenként annyira eldurvult, hogy filmezés közben mondtam is a páromnak, hogy ez a film csak akkor lehetne félelmetesebb, ha a szomszédnénit Antal Valinak hívnák...

Aztán amikor a szülés az otthonukban indul meg, és Rosemary azt sikítja, hogy "kórházba akarok menni, orvosok és nővérek közé, ahol minden tiszta és steril", esküszöm, meg kellett állítanom a filmet.

Szögezzük le, hogy nincs direkt bajom a természetes gyógymódokkal vagy a spiritualitással, de tudni kell őket helyén kezelni. A természetes gyógymódok között is vannak jócskán, például a gyógynövények, amik gyógyítják a testet, de emiatt nem szabad gonosznak beállítani a nyugati orvoslást azzal az indokkal, hogy "az nem elég természetes". A spiritualitás pedig fontos a LÉLEKNEK, sőt, még gyógyítani is képes a LÉLEK betegségeit - de ennyi, nem több.

A problémák akkor kezdődnek, amikor valamelyik módszert a területén kívül próbálják alkalmazni, például rákot agykontrollal, hiperaktivitást nyugtatókkal akarnak kezelni. Vagy terhesvitamin (vagy simán egészséges étkezés) helyett a szomszéd néni baljóslatú kotyvalékát ajánlja az orvos, vagy thanis-gyökérrel akarják biztosítani, hogy a születendő gyerek fiú.

Mivel a szüleim is egészség-szektások, ez a momentum kicsit jobban megérintett, mint a szülés utáni depresszió. (Jó, nem úgy kell elképzelni őket, mint az agárdi fényevőket, tudjátok, akik halálra éheztettek egy kisbabát, annál azért kicsit lazábbak: sámándombokhoz járnak, ördögtől valónak tartják a tejet, és nem hisznek a fogamzásgátlóban és az influenzában. Jobban kiakadnak, amikor mekis zacskót találnak a kabátom zsebében, mint amikor egy doboz cigit.Persze hangsúlyozom még egyszer: nem az egészséges életmóddal van baj, hanem azzal, ha valaki irracionálisan csinálja, túlzásba viszi.) De a filmet nézve, főleg annál a jelenetnél, amikor Rosemary szörnyű fájdalmaira az orvos egy nem létező gyógynövényt ajánl, meg persze azt, hogy véletlenül se nézesse meg magát más orvossal, személyes tapasztalat híján is eszünkbe juthatnak cifra dolgok: például Bajor Imre, Steve Jobs, Geréb Ágnes, és még millió eset.

Bár valószínűbb, hogy ezt csak én látom bele.

A legjobb forgatókönyveket mégis az élet írja

A legjobb alatt persze a legszörnyűbbet kell érteni, mégiscsak egy horrorfilmről beszélnénk itt.

Egyrészt mindenképpen megemlítendő az a különös tény, hogy a Rosemary gyermeke című filmet abban a házban forgatták, ahol a forgatás után néhány évvel John Lennon lakott, és aminek a lépcsőjén a halálos lövést kapta.

Másrészt...

(Gyengébb idegzetűeknek köszönöm az olvasást, és jó éjszakát kívánok...)

Tudjátok, ki az a Charles Manson?

(Nem, nem Marilyn Manson apja -.-")

Még csak azt sem mondanám, hogy rossz ez a dal

Charles Manson élettörténete szakasztott olyan, mintha Stephen King agyszüleménye lenne (nem véletlenül mintázta részben róla a könyveinek vissza-visszatérő gonoszát, a Sötét Embert).

Először csak egy zűrös életű meg nem értett zseninek tűnt, aki szorgosan hirdette a bigámiát, a kereszténységből, a Sátán-imádó (és nem sátánista!) Process Church tanaiból és a szcientológiából összemontázsolt nézeteivel hamar hippimozgalmak egyik központi filozófusává vált, és kicsit több mint egy tucat, főleg nőkből álló, odaadó követőt szedett össze magának, akiket a Manson Családnak hívunk azóta is. 

Egy szép késő nyári napon, 1968-ban a The Beach Boys egyik tagja felszedett két szemrevaló stopposlányt, és hazavitte őket emlékbe. Másnap reggelre a két lány az egész Manson Családot odacsődítette, akik a zenész számlájára ettek-ittak, összetörték a kocsiját, ilyesmi. A zenészt ez először nem zavarta, sőt, Charles Mansont még be is mutatta egy Terry Melcher nevű zenész-producernek, aki látott némi fantáziát a férfiban. Végül azonban mégis kidobták a családot a Beach Boy villájából, akik ezután egy sivatagi tanyán kerestek menedéket.

Manson egy egész télen át tömte a szektája fejét a világvége-teóriáival (nem írnám le őket, még az én Kingen edződött elmémnek is túl betegek a részletekhez), aminek központi eleme egy faji alapú világháború, amit egy Beatles-dal után Helter Skelternek neveznek. Egy nap ez a bizonyos Terry Melcher jelentkezett nála, hogy meghallgatná Manson néhány számát, végül azonban mégsem jelent meg a megbeszélt találkozón. 1969 tavaszán valamiért mégis ellátogatott a tanyára, és felvette a Család néhány produkcióját, de a stúdiómunkáig soha nem jutottak el.

Valószínűleg ez bőszítette fel annyira Charles Mansont, hogy a világvégevárásba és a világméretű faji háború előkészületeibe jó eséllyel beleőrült híveit ráuszította Terry Melcherre, pontosabban azt mondta nekik, hogy menjenek a házhoz, ahol megismerkedésükkor élt, és kegyetlenül öljenek meg mindenkit, aki odabent van.

Csakhogy addigra Melcher már rég elköltözött, és egy fiatal házaspár élt a házban. Azt nem találtam meg, mit gondoltak a szekta-tagok, amikor megtámadták a házat, de az biztos, hogy "Az ördög vagyok, és az ördög ügyeit intézni jöttem" szavakkal mutatkoztak be.

A férj aznap éjjel nem volt otthon, de négy barát, és a fiatal feleség a szekta áldozatául esett.

A fiatal feleség pedig nem volt más, mint a nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate, annak a Roman Polanskinak a felesége, aki a Rosemary gyermekét rendezte, ami ugye egy film egy fiatal terhes feleségről, aki attól retteg, hogy megöli egy sátánista szekta.

Mindezt a Rosemary gyermeke premierje után két évvel.

A többi, mint mondják, történelem. Érdeklődőbbek utánaolvashatnak a Mansonról íródott könyvekben vagy Wikipédián, de én nem akartam róla többet írni annál, mint ami szükséges az élet hátborzongató egybeeséseinek (vagy , ha úgy jobban tetszik, groteszk humorának) megértéséhez.
(Nem is nagyon tudnék többet írni róla, mert, tudjátok, elég felkavaró dolog egy terhes nő haláláról olvasgatni.)


Szóval ha valaha olyasmit hallasz, hogy a gothok sátánista pszichopaták, nyugodtan vágj vissza azzal, hogy Charles Manson pedig hippi volt. De ha már itt tartunk, John Wayne Gacy egy katolikus cserkész és polgárőr volt, Ted Bundy pedig szenvedélyes síelő. Most akkor félni kéne a síelőktől?

És nézd meg a Rosemary gyermekét!