2016. április 22., péntek

Feket-e?

Annie nevében is töredelmes elnézést a fenti gyalázatos szóviccért.

Nemrég Charlotte Madness írt egy-egy bejegyzést arról, hogy milyen különös és indokolatlan kérdésekkel szokták bombázni a kinézete miatt, ehhez kiegészítésként Bleeding Raven írt egy cikket a fekete öltözék öregítő vagy fiatalító hatásáról. Aztán Beth írt arról, mennyire meg tudja változtatni az emberek hozzáállását, ha egy kis színt visz az öltözködésébe.
Szóval felszállok a bandvagonra, és szeretném elmondani, hogy én hogy látom mindezt.

Na neee, ez megint olyan megmondós poszt lesz? Nem hogy inkább a Carrie-ről vagy a Gólyakalifáról írnál!
Sajnos egyik sem található meg az intézeti könyvtárban.




Man in black

Azt mondják a hozzáértők, hogy az infotainment népszerű dolog, szóval egy kis fun fact:
Az első zenei előadó, akinek hozzátartozott az imidzséhez a fekete öltözet, a countryénekes Johnny Cash volt, a hetvenes évek végétől kezdve. Ezzel nem csak a korabeli countryvilág csilivili strasszköves stílusával, de a komplett disco-korstílussal is szembe ment. Egy anekdota szerint ez csak azért alakult így, mert a bandatagok ruhái között egyedül a fekete volt az összeillő szín. A Man in black című számban azzal magyarázta a kinézetét,  hogy így szeretné felhívni a figyelmet a szegénységre, az éhínségekre, a börtönök embertelen körülményeire, a kilátástalan helyzetben lévő fiatalokra, az elhanyagolt idősekre, és a vietnámi háború borzalmaira (ez a társadalmi igazságtalanságok miatt érzett düh és csalódottság később a punk stílusban is felbukkan, és részben a gothban is). Később aztán több interjúban állította, hogy a színpadon kívül sokkal régebb óta hordott sötét színeket, mert ebben érezte jól magát, és a politikai üzenetet félretéve is ez a kedvenc színe.


Amúgy jó zene, hallgassátok meg!



"Adj ötöt, és kirekesztenek egyet"

Mutass nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet.
Adj kettőt, egymásba szeretnek.
Adj hármat, és feltalálják a „társadalomnak” nevezett elbűvölő dolgot.
Adj négyet, és nekilátnak piramist építeni.
Adj ötöt, és kirekesztenek egyet.
Adj hatot, és feltalálják az előítéletet.
Adj hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést.
Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik.

Az idézet Stephen Kingtől való, és nagyjából összefoglalja azt, ahogy egy társadalom működik. Egy csoportban nagyon erős összetartó erő, hogy hogyan írja magát körbe; hogy meghatározzák, hogy kik azok a "mi", és kik a "többiek", akik "nem olyanok, mint mi". És valóban, az emberek sokszor első pillantásra eldöntik egy emberről, hogy a csoportjukba tartozónak érzik-e vagy nem, és valóban, nagyon sokszor kizárólag a "kinézet" alapján.
A kinézet azonban messze nem csak a viselt színekből áll!
Ha tényleg csak a ruhákra akarunk koncentrálni, akkor nem mehetünk el szó nélkül a szabás mellett (főleg hogy elvileg egy hobbivarrónő blogját olvassátok). Nem jelenteném ki, hogy a fekete szín önmagában öregít (vagy éppen fiatalít), sem azt, hogy előítéleteket generálna. Viszont egy hosszú, A-vonalú fekete szoknya egy vállkendővel együtt felvéve valóban egy özvegyasszonyra emlékeztet, míg az ujjtövekig érő ruhaujj vagy a fenék alá érő pulóver fiatalít, egy szakadt farmer vagy zenekaros póló pedig (bármennyire divatosak is legyenek éppen) azt az érzetet fogja kelteni, hogy a viselője lezser, és nem törődik eléggé a tanulmányaival/munkájával - mindezt szinte függetlenül attól, hogy ki viseli. Gondoljatok például az egyetlen, az örök, a minden nő ruhatárában fellelhető fekete miniruhára! Bárki veszi fel, 16 évestől a nyolcvanévesig, kamionsöfőrnőtől a cégvezérig, visszafogottan elegáns megjelenést kölcsönöz a viselőjének. Nem véletlenül társadalmilag elfogadott viszelet gyakorlatilag bárki részéről bármilyen alkalomra.
Egyet hátralépve beszélhetünk a sminkről (avagy miért nem megyünk pandának festve iskolába, és miért teljesen oké ugyanígy koncertre menni), beszélhetünk a hajviseletről (szín, fazon, hosszúság, textúra, fényesség, stb.), de még a parfümről is (külön megemlítve a feromonokat tartalmazó, alattomos darabokat, amik egy kémiai trükkel tesznek szimpatikussá szinte bárkit)!
Még eggyel tágabb értelmezésben pedig ide számítjuk a "kiállást" (csakazért sem fogok kisugárzást írni), amibe beletartozik a testtartás, a mimika, a mozdulatok, a térköz (hogy milyen messze vagy fizikailag, centiméterben mérve az emberektől - bizony, ez fontosabb, mint gondolnád!), a taktilika (hogy kit, hol, miért és hogyan érintesz meg), és a beszéd kismillió másik nonverbális aspektusa, a hangszíntől a hanghordozáson át a beszéd gyorsaságáig vagy a szünetekig.
Meg persze a beszédtéma szintén nem elhanyagolható.

Tl;dr verzió: két ember viszonyát alapjaiban meghatározza a találkozásuk első három másodperce, az első benyomást azonban nem csak a viselt szín, hanem egy sor más dolog is alakítja.

A jó hír az, hogy ez tanulható. Különböző kommunikációs tanfolyamokon, az egyetemek bölcsészkarán "tárgyalástechnika" vagy "kommunikáció" fedőnéven, coachok tréningeken oktatják az első benyomás művészetét, autodidaktáknak pedig a Rábeszélőgép című könyvet ajánlom, amiből én is tanultam az egyetemen. (A link a moly-hu-s adatlapra vezet, mert szerzői jogi megfontolásból nem fogok letöltési linket megosztani a blogomon - de aki keres, az talál ;) ). 



Konformizmus?

Persze felmerül a kérdés, miért is akarunk jó benyomást tenni? Nem arról volt szó, hogy "nem érdekel senki véleménye", meg "nonkonformisták vagyunk"?
John Donne azt mondja, "az ember nem sziget", nem lenne szerencsés, de nem is lehet teljesen függetleníteni magunkat a társadalomtól, amíg csak egy ember is létezik rajtunk kívül. Mindenki arra vágyik, hogy tartozzon valahova, hogy mások szeressék és szépeket gondoljanak róla.
De ez a vágy nem írhatja felül azt az alapvető ösztönt, hogy boldogok legyünk! Ha valaki jól érzi magát akkor is, ha fősodorbeli ruhákat, fősodorbeli színeket hord, azt semmi ne tartsa vissza ettől, csinálja, hiszen a nap végén úgyis csak az számít, boldog voltál-e. A konformizmus egyébként is az, amikor úgy felelsz meg az elvárásoknak, hogy legbelül nem élvezed - ha csak azért nem hordasz dolgokat, mert éppen divatos, az ugyan úgy konformizmus, mint vakon követni a fősodort!
Azonban ha valaki egyszerűen nem érzi jól magát bizonyos színeket viselve, bizonyos kinézettel; nem érzi a magáénak, akkor nem szabad megerőszakolnia a stílusát csak azért, hogy megfeleljen másoknak. Ezer más módszer van, ahogy jó benyomást tehetünk másokra, elfogadtathatjuk magunkat anélkül is, hogy a külsőnket drasztikusan megváltoztatnánk, eszközökből bőven válogathatunk.
Vagy akár dönthetünk úgy is, hogy nem tartunk igényt mások elfogadására, ha nekünk ez okoz örömöt.


by: Annie, 2016.04.22, Budapest, rövid ujjú fekete miniruhában, hupilila Szezám Utcás táskával

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése