2015. szeptember 2., szerda

A vakcsoport-jelenség

Vigyázzatok, Annie szeretősre itta magát.
Nem is ittam.
Akkor még nagyobb a baj.




Nem olyan régen történt, hogy meló után, fáradtan ér morcosan ültem a Forgách utcai metrómegállóban, éppen intenzíven utáltam mindent és mindenkit, amikor is a szemközti peronon végigcsattogott egy platformbakancsos, kék-fekete tüllszoknyás, kifestett goth (gót? Még nem csekkoltam az új helyesírási szabályzatot, hogy helyes.). Nem tudtam, ki ő, nem ismertem, eleve nem sok pesti embert ismerek, vagy ha ismertem is, hát nem ismertem föl. Nem tudtam, honnan hova tart, milyen ember, vagy mit érez éppen, és ő nem foglalkozott velem, valószínűleg észre sem vett. Mégis jobban éreztem magam a "találkozás" után, sőt, ki merném jelenteni, hogy Ő mentette meg a napomat attól, hogy tökéletesen katasztrofálissá váljon.



Tavaly nyáron történt, hogy amikor Rómában jártunk a párommal (tudjátok, a házi-emo-mmal), az egyik katakombából a szállásunk felé tartva eltévedtünk. (Az, hogy mekkora tehetség kell ahhoz, hogy a leghíresebb, leghosszabb, elágazás nélküli hadi úton, a Via Appián eltévedjen valaki, egy másik történet lesz.) Tanácstalanul bolyongtunk egy nem túl jó hangulatú külvárosban, ahol nem beszéltek semmilyen emberi nyelvet, nem voltak fogékonyak a mutogatásra, és nem tudtak visszaadni húszeurósból, hogy legalább két ötvencentes buszjegyet vehetnénk. Ezerszer elátkoztam a napot, amikor a német és az olasz között kellett döntenem, mint második nyelv, és én bolond a németet választottam. Sokadik próbálkozásra betértünk egy trafikba, ahol is találkoztunk három punkkal, és megoldódott minden. Angolul ők sem beszéltek valami jól, de azt azért el tudták mutogatni, hogy melyik busszal jutunk be a belvárosba, hogy nem fogják ellenőrizni, van-e jegyünk, és, a legkardinálisabb, hogy hol lehet a legjobb olcsó bort kapni.

Wikipédia percek

A szociológia vakcsoport-jelenségnek nevezi azt a szituációt, amikor egy ismeretlent azért találsz szimpatikusnak, mert valamilyen szempont alapján ugyan abba a csoportba sorolható, mint te.
Ezt a jelenséget sokan sokféleképpen használják ki, elég ha csak bekapcsolod a tévét vagy a Youtube-ot (és kikapcsolod az AdBlockot): vannak Androidosok, Ájfonosok, Pécések, Epülösök, Konzolosok, Wowosok, LoLosok, Ermexesek, ott vannak a Facebook-csoportok, ahol a tagok soha nem találkoztak élőben egymással, talán virtuálisan sem beszéltek még, de összetartanak, ott vannak a Fradisok és a Lilafehérek, akik akár látatlanban is utálják egymást (vagy egy harmadik félt. Próbáltatok már meg Fradi meccs után Vidis sálban elsétálni a Keleti pályaudvar mellett? Én igen...). Vannak, Akik Szeretik a Szürkeötvenárnyalatát, és vannak, Akik Utálják Azokat Akik Szeretik a Szürkeötvenárnyalatát. Ott van a Pepsi Generáció, A Digitális Bennszülöttek, Akik Fent vannak Facebookon. Ott vannak a Világ Proletárjai, Akik Unják a Banánt, Akik Pesten Hallották... Azt hiszem, értitek, miről beszélek.



Amikor az ember egy tulajdonsága alapján egy adott csoporthoz tartozónak érzi magát, a "kívülállókat", a nemcsoporttagokat automatikusan elkezdi lenézni, kevesebbnek gondolni, megvetni, egyes szélsőséges esetben pedig zaklatni, fizikailag bántalmazni. Kutatások arra jutottak, hogy ugyan ez a hatás lép fel akkor is, ha a tagok között semmilyen tényleges kapcsolat nincs, csak véletlenszerűen sorolódtak egy csoportba. Ezért nagyon sok reklámkampány épül arra, hogy ne csak meggyőzze az embereket, hogy kell nekik a termék, hanem megfenyegesse őket, hogy kimaradnak, a csoporton kívülre szorulnak, ha nem veszik meg. És ugyanezért tartja a tudomány egy nagyon káros dolognak a vakcsoport-jelenséget.

A másik oldalról

Annak idején szenvedélyes vitákba bonyolódtunk az egyetemen arról, hogy tényleg olyan káros-e a vakcsoport jelenség, és én amellett érveltem, hogy van jó oldala is, méghozzá a poszt elején elmesélt két történetet hoztam fel példaként.Mert ha jobban belegondolunk, a goth, vagy tágabban nézve a sötét-alternatív szubkultúrák is egy vakcsoport, hiszen nem ismerjük egymást személyesen, a legtöbben még csak virtuálisan sem találkoztunk soha, mégis pozitívan állunk egymáshoz, legalábbis pozitívabban, mint egy átlagos idegenhez.
Egy kis csoportkép a tavalyi Országos Goth Találkozóról
Az egyetemi előadókban vagy a munkahelyen mindig oda ülök, ahol látok pár feketébe öltözött emberkét, és nem azért mert utálnék mindenki mást, csak velük érzem jól, biztonságban magam, akkor is, ha nem ismerem őket. A buszon, vonaton, villamoson mindig önkéntelenül elmosolyodok, ha meglátok egy szegecses, tarajos, csipkés vagy bőrszerkós embert, és majdnem mindig viszonozzák a mosolyomat.
Elég csak meglátnom egy sötét-alternatív öltözetű emberkét, vagy bárkit egy Poe- vagy King-kötettel a kezében, és azonnal úgy érzem, hogy otthon vagyok. Hogy létezik valami láthatatlan, kulturális, filozófiai, vagy ki tudja milyen természetű kapocs, ami összeköt minket. Hogy még ha nem is tudom, ki vagy, ha nem ismerjük egymást, ha soha nem találkoztunk, szeretlek.

Hát, ez elég csöpögős lett.

Nektek volt valaha hasonló, akár pozitív, akár negatív élményetek?

2 megjegyzés:

  1. Persze, sokszor. :):) És pozitív, az esetek nagy részében nem ment túl az esemény a "messziről megpillantom"-on, de minden esetben jó egy falkatárssal találkozni:). Some kind of büszkeség:)

    VálaszTörlés
  2. Milyen ismerős :) Nekem is feltűnt, hogy amikor elmegy mellettem egy fekete ruhás, hosszú hajú, láncos, szegecses, vagy bármilyen hasonló jegyeket viselő ember, mindig bámuljuk egymást :)) Erre jó példa a 2 héttel ezelőtti Ossian koncert. Mit mondjak, jó érzés hasonló emberekkel találkozni, még ha a közvetlen környezetemben kevesen is vannak.

    VálaszTörlés