2014. augusztus 22., péntek

Hogyan működik a horror, és miért fontos ez nekünk egyáltalán?

...avagy eszmefuttatás a benyomásokról és a reakciókról.

(Disclaimer: az írás teljesen szubjektív. Nem akarok meggyőzni senkit a goth divat és a horror motívumai közötti összefüggésről, csak megpróbálok írott formát adni egy gyanúnak.)

(Disclaimer 2: amikor "Nagy fekete napernyő alattinak" nevezek minden olyan stílust (és egyben életmódot), amik fekete színekkel és sötét hangulatokkal dolgoznak, egy magyarul nem igazán működő szóviccet próbálok elsütni. Ugyanis angolul a gyűjtőfogalmat "umbrella-term-nek" mondják, ami szabad fordításban esernyőt jelent.)

Ahogy a temetői viráglopásról szóló dühkitörésemben említettem, sok embernek egy sarkított, sztereotipikus kép él a goth-okról (és a nagy fekete napernyő alatt lebzselő többi szubkultúráról is, a metalheadektől kezdve a punkokon és az emo-kon át a lolitákig). Azt is szóba hoztam, hogy ennek a sztereotipikus képnek a forrása valahol ugyanott keresendő, ahol annak a jelenségnek a gyökere, hogy teljesen normális emberek 2000 Ft-ot (egy mozijegynyi vagy egy papírkötéses könyvnyi pénzt) hajlandóak fizetni csak azért, hogy valaki szándékosan a frászt hozza rájuk - azaz hogy horrort nézzenek vagy olvassanak.



Szerencsémre pár napja éppen belefutottam egy leárazásba az Alexandrában, így sikerült szert tennem Stephen King: Danse Macabre című könyvére. Ez Az írásról mellett a másik nemfikciós tanulmánykötete, és sorra veszi a horror műfajának alapköveit valamint az 1950 és 1980 között készült nagy hatású filmeket és könyveket, és arra próbál rájönni ezek elemzésével, hogy miért tűnik úgy, hogy az emberek szeretnek félni.


Annyira félünk a haláltól, hogy minden adandó alkalommal beszélünk róla.


A könyv egyébként (mint mindig) egy remekmű, szinte végtelen mennyiségű lexikális anyag található benne a horror-műfajról (kisebbeknek irodalomórán, nagyobbaknak sörözéssel egybekötött filozofálásokhoz jöhet nagyon-nagyon jól), és King, több kísértetkastélynyi tapasztalattal a háta mögött, képes olyan összefüggéseket meglátni, ami nekem eszembe sem jutott volna.
(Például azt, hogy a kísértetházas történetek az emberek gazdasági félelmeire alapoznak - nem, ne nevess, komolyan mondtam. Gondolj csak bele, a család valamiért elköltözik előző otthonából egy olyan házba, ami hiperolcsó, mivel szellemjárta. Aztán a ház ellenük fordul, ellepik őket a bogarak, patkányok, furcsa foltok jelennek meg a falakon - amiket a mozivásznon kívül mind penésznek, és az ócska, koszos helyek többi velejárójának értelmeznénk. Eltűnnek a dolgaik (nyilván nem tolvajok voltak, hanem szellemek), és a csúcsponton feltűnik a halott előző tulaj - vagy a főbérlő? -, aki követeli vissza a jogos tulajdonát... Mondd, hogy nem logikus!)

És még alpesi hitel is van rajta...

King szerint a horror, akárcsak a humor, egyfajta szelepként funkcionál, amin keresztül az emberek kiélhetik az elfojtott félelmeiket, ösztöneiket, vágyaikat. Vegyük például a kísértetházas történetet - ha beülsz például a Démonok között című filmre, ami nemrég ment a moziban, tudod, hogy a ház az, ami gonosz, hogy a szellem az, ami ártani akar neked, nem pedig valami ködös, megfoghatatlan dolog, amit "gazdasági válságnak" neveznek. A szellem ellen hívhatsz papot, ördögűzőt, vagy a szellemirtókat, és megoldódik minden - miközben kölcsönirtók nem igazán léteznek.
Vagy nézzük meg a zombitörténeteket. Már egy ideje sejthető volt, hogy a zombik a fogyasztói társadalom metaforái, ahogy Szirmai úr megfogalmazta, mintha Apple-logó lenne a homlokukon - a zombik egyetlen agyatlan tömegként működnek, akiket valami ösztönszerű erő késztet arra, hogy minél több embert változtassanak magukhoz hasonlóvá (hm... a politikai metafora ugyan nincs benne a könyvben, de azt hiszem, a zombiknál az is megállná a helyét), és hogy pusztítanak el mindenkit, aki nem lesz zombi. Így a nézők megkönnyebbülnek, és különlegesnek érzik magukat a film végén, amikor a főhős leszámol a zombivírussal, és megmenekül az emberiség, hiszen ők emberek maradtak (még akkor is, ha történetesen éppen egy iPhone-nal a zsebükben nézték végig a filmet).
Más szavakkal az embereknek kell a horror, mert a legtöbb horrortörténet lehet hogy egy ijesztő szörnyet, de kézzelfogható és legyőzhető szörnyet ad az ember kezébe - a valósabb, de megragadhatatlan, hétköznapi szorongás helyett.

Na de hol jönnek be a képbe a nagy fekete napernyő alatti szubkultúráról alkotott előítéletek?
Biztos sokan tapasztaltátok már, hogy a kisebb gyerekeknek kifejezetten tetszik a kinézetünk, én is többször hallottam, ahogy utánam kiabál egy kisfiú vagy kislány: "Nézd, anya, egy hercegnő!". Vajon mi az oka, hogy a felnőtteknek, urambocsá' az öreg néniknek már nem egy hercegnő jut egyébe a fűzőről és a hosszú szoknyáról, hanem valami túlvilági démon? A válasz Stephen King fejtegetésében rejlik - mert ők szeretnek félni.
Tegyük fel, hogy Marika, negyvenes eladónő retteg attól, hogy elhidegül a kisfiától. Ekkor, ha az utcán meglát egy hosszú hajú, bőrkabátos, málhás, bakancsos, fülbevalós fiút, nem az fog eszébe jutni, hogy a fiú biztos dolgozik, hiszen a bőrkabát és a bakancs nem olcsó darabok, vagy biztos iskolába megy, mert könyvek vannak a málhájában, vagy hogy milyen igényes emberről van szó, mert a hosszú haj bizony gyakori ápolásra szorul - nem, csak azt fogja látni, hogy a fiú furcsa, a fiú pont olyan, mint az, amivé a legrosszabb rémálmaiban az ő gyereke válhat. Mert egy furcsa kinézetű, de egyébként normális emberi lény képével nem tud mit kezdeni, de egy ellenségkép, egy megragadható szörny éppen beleillik a lelkivilágába.
Hasonlóképpen Gizi, 38, fél attól, hogy megcsalja a férje. Így a fűzős lányt, akit a kisfia "hercegnőnek" titulál, ő valami démoni csábítónak fog látni, explicit dekoltázzsal.

Mi pedig nem hogy nem teszünk ez ellen semmit, de még rá is játszunk. Gondoljatok csak például a cybergothokra, akik öltözködési szokásaikkal bevallottan egy posztapokaliptikus antiutópia hangulatát akarják felidézni, vagy a GoreGoth stílusra, ami még csak minimális esztétikával sem próbálja leplezni a horrorisztikusságát. (Sőt. Én személy szerint valószínűleg sikítva szaladnék el egy olyan ember elől, aki vírusmaszkot hord, és innen-onnan vérzik. Khm...*ebola* Khm...)
(Egy személyes megjegyzés: Az egyik munkatársam ma nem jött dolgozni, mert lázas, és véres hasmenése van, szóval én most tisztelettel, de bepánikolok, jó?)

De nem kell ennyire extrémnek lenni ahhoz, hogy akarva/akaratlanul félelmet keltsünk másokban. Elég, hogyha a dresscode legalapabb pontjára, a fekete színre gondolunk - ahogy a Trish blogján linkelt remek tanulmány, Laura Schwöbel Finnish Goth Subculture c. szakdolgozatának egyik fejezete mondja, a fekete az európai kultúrában nagyon sokáig csak és kizárólag a gyász színe volt, és mint ilyen, a halál, sötétség, fájdalom és veszteség indikátora volt. Ez természetesen nem egy kőbe vésett törvény, főleg ma, bárki bármikor hordhat bármilyen színt, de a kollektív kulturális tudatba égett szimbólumot nem tudjuk elfelejteni - és mégis mi lehetne ijesztőbb, mint egy fiatal fiú vagy lány, ahogy azt kommunikálja le az öltözékével, hogy halál, veszteség, és fájdalom érte?

Látszólag más téma: volt már veletek olyan, hogy az agyatok két, egymásnak ellentmondó benyomás hatására sztrájkba lépett? Én például rosszul leszek, ha az oldalamon fekve olvasok, mert a vízszintes sorokat függőlegesen kell követnie a szememnek. Vagy például megesett, hogy elájultam a buszon, mert éreztem, hogy a busz rázkódik, de a szemem, ami a szemközti ülést nézte, más jelet küldött.
Az emberek többsége, ha ellentmondó jeleket fog, megijed, kényelmetlenül érzi magát.
Erre a kontrasztra mi is gyakran rájátszunk: a gyász színébe öltözött fiatalok, bársonyszoknya katonai bakanccsal, díszes nőies smink borotvált fejjel; a horror kelléktárában is gyakori elem a kontraszttal való hangsúlyozás: az ördög mindig az ártatlan kislányt szállja meg, a szörny mindig a legönfeledtebben szórakozó fiatalokat támadja meg, mindig az a srác alakul át farkasemberré, aki a legcsendesebb.

Akkor miért csodálkozunk, ha a megjelenésünk olyan hatást vált ki az emberekből, mint egy jó kis horror? (Nem írom, hogy visszatetszést kelt, mert nem mindig kommentálják negatívan - ahogy van, aki a horrorfilmeket is szereti.) Miért vonzódunk az átlagosnál jobban azokhoz a motívumokhoz, amik félelmet keltenek?

Nem hiszem, hogy azért, mert DIREKT rá akarnánk ijeszteni az emberekre. Az "ilyennek születtem" pedig elég vérszegény érvnek tűnik... de egyelőre nincs jobb tippem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése