2015. július 8., szerda

Nemgoth vallomások

... avagy hogy a fenébe mondják magyarul, hogy "ungoth confession"?!

Disclaimer: ez a poszt tisztán szórakoztató jellegű, és unalomból született (mert kereken egy hete nincs munkám, és már nem maradt takarítani- és varrnivaló a házban). Eleve a kérdésfeltevés azt sugallja, hogy furcsa, vagy legalábbis említésre méltó, ha valaki érdeklődik a szubkultúráján kívül eső dolgok iránt, pedig ez marhára nem így van, ennek kéne természetesnek lennie. Ezért inkább olyanokat szeretnék írni, ami érdekes, vagy furcsa lehet, amit nem néznétek ki belőlem, tehát nem lesz olyan, hogy Disney-mesét nézek vagy vannak plüsseim (amúgy nincsenek), mert azt hiszem, ez az én generációm esetében nem lehet meglepetés. Az a célom ezzel a poszttal (a szórakozáson kívül), hogy megmutassam, van élet a fekete csipkés skatulyán kívül.

1, Nincsenek fekete fehérneműim. Először csak azért volt így, mert anyukám vette nekem a zoknikat és a többit, és még reménykedett, hogy nem kell tényleg mindenemnek feketének lennie, de aztán annyira megszoktam és aranyosnak találta, hogy a ruhám alatt van valami színes, amiről senki nem tud, hogy már magamnak is szivárványszínű fehérneműket veszek. A barátaim az utóbbi időben észrevették, hogy a bakancsom alatt hupilila, halványzöld vagy babakék zoknikat hordok, és elkezdtek játszani, találgatnak és fogadnak a zoknim színére XD



2, Soha nem fogom leborotválni a szemöldököm. Egyszer tűzzsonglőrködés közben véletlenül félig leégettem a jobboldalit, és szemceruzával pótoltam ki, amíg vissza nem nőtt. Szörnyű volt, hogy egész nap vigyázni kell rá, nehogy én is úgy beégjek, mint az a barátnőnk, aki egyszer még reggel elkente a szemöldökét, de senki nem szólt neki, mert olyan vicces volt, és nevetni akartunk rajta.

3, Nem szeretem a vámpíros történeteket. (WARNING snob alert WARNING) Maga a vámpír-toposz, az alapkoncepció érdekes, de úgy érzem, még nem nagyon született olyan cselekmény, ami teljesen kihasználná, ami benne van; nem, még a Drakula sem. Az Interjú a vámpírral egyszerűen terjengős, és olyan konstans nyafogás, ami a századforduló orosz realisztikus spleenjére emlékeztet, és arra a rettenetes könyvre, amitől még mindig rémálmaim vannak: Az eltűnt idő nyomában. A Kárhozottak királynője erőltetett, ilyesmiket írtam hetedikben. Az Underworld tulajdonképpen egy maffiafilm, csak az egyik banda véletlenül vért iszik sör helyett. Az Alkonyatról szót sem érdemes ejteni. Két film van, amivel valamelyest elégedett vagyok: a Lost boys és a Vámpír árnyéka - ha megnézitek, megtudjátok, miért.

4, Egész kis koromtól hallgatok Mansont és hallgatom a mai napig - és szerintem van helye a szubkultúrában... valahol a szélén persze, de van helye. Kis koromban azért kezdtem hallgatni, mert azokban a sötét időkben, amikor csak apa munkahelyén lehetett torrentezni (mert az otthoni betárcsázós drága), apa letöltötte nekem a best of albumát, mert "úgy hallotta, a mai rockerek ezt szeretik". Fura volt, de megfogott, hogy a számok egy része ismerős volt: volt egy Depeche Mode-feldolgozás, egy Eurythmics-feldolgozás, és egy Gloria Jones. Ahogy idősebb lettem, egyre többet értettem a szövegéből is, és imádom azt a marólúgot megszégyenítő erejű iróniát, ahogy hozzáállnak a témáikhoz. Párszor lement a sulirádióban a Sweet Dreams, és mindenki odavolt értük, aztán jöttek a "akimenzonthallgatazpózer" kezdetű litániák, meg a "ténylegkivettealengőbordáját", meg a "menzonazNEMISGÓT!", de tudjátok mit, leszarom. A szövegei értelmesek, a hangzásvilág posztapokaliptikus, és ugyan nem is kifejezetten goth, de épít a hagyományokra, táplálkozik belőle, az üzenete pedig illeszkedik az én ködös, Nietzsche-i, nonkonformista világnézetembe. (Ami nem mondható el a cabaret goth-ról, a perkygothról, a J-gothról, a cybergothról vagy a steampunkról, azokat a stílusokat mégse szidja senki. Fura. Ellenben az igazi nyolcvanasévek-beli gruftikra hajaz mind öltözködésben, mind zenében, mind életmódban a Nu Goth, ami viszont valamiért mindenkinek szúrja a szemét... sose foglak megérteni titeket.)

5, Tökéletesen, abszolút és mindenek felett szkeptikus vagyok. Szkeptikus az, aki felmegy a hegyre, körülnéz, és azután formál véleményt - én felmentem a hegyre: nekem is volt tinédzserkoromban olyan boszorkányos-okkultista-wicca-újpogány korszakom, amikor kerestem A Végső Igazságot, hogy mi van Odaát, hol vannak Az Isteneim, de nem találtam semmit. Persze nagyon izgalmas volt szellemekre vadászni, meg rituálékra járni, varázsolni, átkokat szórni a diszkósokra, és démont idézni a pincében, de egy idő után rájöttem, hogy az egész önámítás. Egy "isten alakú" lyukat akartam betömni a (pszichológiai értelemben vett) lelkemben; a lyukat aztán nem betömtem, hanem begyógyítottam, felnőttem, és elkezdtem logikusan gondolkodni. Nem hiszek a homeopátiában és a bio-paleo-ezo-diétákban, hiszek viszont a testmozgásban és az egészséges ételekben. Nem hiszek a reinkarnációban, abban hiszek, hogy ez az egy esélyünk van, és csak annyi marad belőlünk, amennyit a gyerekeinknek adunk. Nem hiszek a csakrákban és az energiákban, hiszek viszont az ölelésben. Nem hiszek a természetfeletti lényekben, helyette hiszek az emberekben. Nem hiszek istenekben - hiszek helyette magamban. *drop the mic*

6, Zene. Bizony. Mansont már említettem, de van még pár érdekes elem a lejátszási listámban, amik meglepőek lehetnek. Szeretem a tradgoth, a gothabilly és a cabaret goth zene mellett a rapet, a musicaleket, az operát, a komolyzenét, a beatzenét, a dixielandet, a jazzt, a blues-t, a régi magyar nótákat (!!!), a népzenét, stb. Majdnem az összes létező zenei stílusnak meg lehet találni a sötétebb, depresszívebb, morbidabb oldalát, és nagyon nagy baklövés lenne csak azért megfosztani magunkat például egy Orfeuszról és Eurüdikéről szóló operától, mert történetesen nincs benne se szintetizátor, se villanygitár (ez amúgy a Hadestown című darab, és hamarosan lesz róla poszt is). Meg a legelső találkozásom a rockzenével amúgyis... hm... barátságtalanra sikeredett. Voltam vagy nyolc, és zenét kerestem anyáék lemezgyűjteményében, amire majd elaludhatok, és találtam egy Korn lemezt. Meghallgattam az első számot, és azzal a lendülettel tettem is vissza a polcra, mondván, ennek olyan hangja van, mint egy autóbalesetnek. Aznap éjjel Vivaldira aludtam el. Szerencsére két évvel később meghallgattuk anyával az István a király-t, és az már sokkal jobb benyomást tett rám. (Amúgy azóta a Kornt is szeretem. Ó idők, ó ízlések...)

7, Volt egy rövidebb korszak, amíg hippi voltam. Shame on me. Nem az a hipszterkedő fejpántos-biciklis-bölcsészhippi, hanem az anarchista, tüntetésre járós, állatvédő füveshippi. Mezítláb mentem a Művészetek Völgyébe autóstoppal, és peacejelet rajzoltam festékszóróval... helyekre, berúgdostam a helyi tóba a szélsőjobbos párt választási tábláit. De nem bántam meg, mert akkoriban is nagyon sokat tanultam önmagamról és a világról, akkoriban kezdtem zsonglőrködni, megtanultam törődni az emberekkel, megtanultam türelmesnek lenni, összeismerkedtem rengeteg érdekes emberrel és szubkultúrával... csak azok az igénytelen ruháim, jesszus... XD

8, Nem fekete a hajam, sose volt az, és soha nem is lehet. Ez kivételesen nem rajtam múlt, a hajam ugyanis nagyon gyenge, és nem bírja a festéket, még az egészen természetest sem. Töredezik a hajvasalótól, hullik a hajszárítótól, hullik, ha megfújja a szél, hullik minden hónapban egyszer, hullik ha csokit eszek, hullik ha nem eszek csokit, hullik, ha csúnyán nézel rá. Kb mindentől hullik, ezért mostanában jutottam el odáig, hogy egy részén póthajat hordok. Szóval a valódi, saját hajam mindig barna lesz, amíg lesz, de ha egyszer elkezdek parókát hordani, akkor aztán...! Reszkess világ, mert olyan hajam lesz, mintha ráborult volna egy vödör fekete zománcfesték! Muhahaha!

9, Ki nem állhatom az animét. Tényleg. Egyszerűen taszítanak azok a hatalmas szemek és a teátralitás, és nem, nem az itthon sugárzott Dragon Ball-Pokemon-Sailor Moon szentháromság után mondom ezt. Sok ismerősöm hatalmas animefan, és sokan sokszor próbáltak már meg rászoktatni az animére, keresni nekem olyan sorozatokat, amik passzolhatnak hozzám, de egyik sem fogott meg. Egyedül a Death Note volt az, aminek tetszett a gondolatvilága egy darabig, de L halála után az is túldramatizálta magát, én pedig nem szeretem, ha valami túl komolyan veszi magát. A legjobban mégis az fáj, hogy Japán annyira érdekes hely, annyi különös szokással és hagyománnyal, a finomabbnál finomabb teákkal, a csodálatos ruhákkal, rejtélyes legendákkal és kibogozhatatlan nyelvvel, és mégis csak annyi "jön át" belőle, hogy "KAWAIIIII!!! *___* :3" Ne már, gyerekek. Külön-külön Japánt és a képregényeket nagyon szeretem, de a japán képregényekből kösz, nem kérek. (És emiatt nagyon furán szoktam érezni magam MondoConon, mert a kultúrasátor és a sci-fi-részleg között ingázok egész nap, igyekezve, hogy elkerüljem a központi helyszínt. Ja, én vagyok a furagyerek a furagyerekek között.)

10, Egy emóval élek együtt (oké, hivatalosan ex-emo, de akkor is). A párom emóként töltötte tinédzseréveit, és még akkor is Converse-t, nadrágtartót és kockás inget hordott, amikor először megcsókolt, és eltöltöttünk pár hónapot együtt, mire egyszerre láttam mindkét szemét. A gothok és az emók legendás viszálykodása ellenére (érezd az iróniát), vagy éppen azért, nagyon jól megvagyunk együtt. Néha vitatkozunk, kinek a zenéje menjen, és sok (sok SOK) ponton eltér a világszemléletünk, de éppen ez az érdekes a kapcsolatban. Tudott nekem újat mondani a világról, és én is neki; ő elkísér a gothtalálkozókra, én pedig néha felveszem a pandás pulcsimat és a Conversemet, és kimegyünk cigizve búslakodni a Pláza tetejére. Ez a szerelem :3

4 megjegyzés:

  1. Ez dejo kis bejegyzes volt! :)) En is voltam hippi, de szarul csinaltam.Xd Most vagyok igazi hippi gothkent(ez viccesen Hangzik) Szerintem a szerelemben nemszamit a stilus, de orulok, hogy jar veled goth talalkozokra :)

    VálaszTörlés
  2. Nekem is tetszett a bejegyzésed. ^^ Az ezotérikus,és más, ehhez hasonló dolgokkal én is így voltam, kerestem önmagam és helyem a világban. :) Most már örülök annak, hogy felnött vagyok. Néha kivánom, bár ilyen eszem lett volna 10 évvel ezelött is. :D Marilyn-t én is hallgatok hébe hóba, tinédzser korom óta! *-*
    Az Animéket szeretem, DE! viszont, a Japán kultura, érdekesen, engem nem fog meg igazán. :D Ebben az ellentéted vagyok. Ha nem mitologia ami kapcsolodik egy animéhez, akkor nem izgat. Illetve, szeretem a Japán népet, ahogy a németet, osztrákot, a magyart, britet, és még sooook másikat. ^^ Egy picit, mindegyikből. Én inkább azért szeretem az animéket, mert az én kezeimnek az a fajta grafikai megvalositás egyszerű. Míg más szenvedhet egy karakterrel, addig, nekem egyszerű. De persze, érthető, ha neked más az érdeklődési köröd, nem baj. ^^ Épp ezért színes a világ. :)
    A szerelmi történeted, kifejezetten aranyos, én szívesen elolvasnék egy teljes írást, csak arról, hogyan, miként ismerkedtetek meg, és miota vagytok együtt? ^^
    Köszönöm, hogy megosztottad. ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én meg szívesen olvasnék tőled hasonló tíz nemgoth vallomást! Vedd úgy, hogy tagelve vagy :D
      Az animével, jobban belegondolva, az a bajom, ami neked tetszik benne, hogy túl stilizált. A nyugati képregénystílus, ha az izomzatot el is túlozza, legalább a testarányokat igyekszik valósághűen ábrázolni, az anime, még a gyönyörűen kidolgozott képekkel is, nekem kevés. Nem véletlenül hiszok sokan, hogy az anime gyerekeknek való (míg a nyugatiakról egyre kevésbé gondolják), mert minél kevésbé pontos anatómiailag egy rajz, annál kevésbé veszik komolyan.
      A szerelmi történettel kapcsolatban most ihletet adtál :D

      Törlés
  3. Na végre valaki aki utálja az animéket! Köszönöm! Mondjuk nem is értem mi a szarért hozzák egy fedél alá a gothot a buzi animékkel,mert természetesen ég és föld.... Mégis sokan attól hiszik magukat gothnak,hogy animéznek :D NO! Komolyan mindig örül a lelkem ha látok egy ilyen embert,akivel ebben egyetértünk!

    VálaszTörlés