A szerotonin egy ingerületátvivő enzim az agyban, azon vegyületek egyike, amit boldogsághormonnak szoktak hívni (többek között ennek termelését fokozza az extasy), de nem csak a hangulatra van hatással. Szintjének csökkenésével kialakulhat szorongás, depresszió, migrén, extrém esetben bipoláris zavar, de ennek a számlájára írhatók a kényszeres gondolatok.
Ezek nem olyanok, mint a filmekben, nem felvillanó képek, vagy gonosz kis hangok, akik azt suttogják, hogy öld meg magad, hanem ötletek, "mi lenne, ha..." kezdetű fantáziálások, amik váratlanul tolakodnak be a tudatodba. Például, hogy mi lenne, ha a metró alá lökném ezt az embert, mi lenne, ha most lelépnék az autók elé, mi lenne, ha összedőlne az irodaépület, stb., miközben egészen addig nem ezen gondolkoztál, és a legkevésbé sem akarod elképzelni, hogyan loccsanna szét annak a vadidegennek a feje a metró kerekei alatt, de egyszerűen nem tudod kiverni a fejedből. Ilyet minden ember tapasztal, az élénk fantáziával rendelkezők (amiért szintén a szerotonin felel) általában gyakrabban, és a megjelenésük még nem jelenti azt, hogy az illető automatikusan kényszerbeteg; csak akkor számít betegségnek, ha ezekkel a gondolatokkal vagy a kivédésükkel töltött idő eléri az átlag napi egy órát, és a beteg életminőségének rovására megy.
Nem tartom magam betegnek, nincsenek állandóan kényszergondolataim, de előfordulnak, nem is ritkán. Például akárhányszor kést veszek a kezembe, mindig átfut az agyamon, mi lenne, ha valaki bejönne utánam a konyhába, és éppen nem figyelne oda és megcsúszna, vagy a macska éppen úgy akarna felugrani a munkapultra, hogy beleszalad a kés. És ha nem véletlen lenne, hanem csak úgy megtenném? Még egyszer: nem olyan, mint a filmekben, semmi nem késztet arra, hogy tényleg meg is történjen. Inkább olyan, mintha muszáj lenne végignézni egy filmet, ahol megtörténik.
Körülbelül öt-hat éve, a gimnázium vége felé gyakran voltak olyan akaratlan gondolataim, hogy mi történne, ha meghalnék. Például ha rálépnék arra a csatornafedőre, beszakadna alattam, és összetörném magam. Vagy ha megcsúsznék a jégen, és betörne a fejem (ez aztán végül tényleg megtörtént, de nem haltam bele). Ki jönne be a kórházba? Kit hívnának azonosítani? Mit érezne az az ember akkor? Ki jönne el a temetésemre? Ki mondana beszédet? Mit mondana? Bemondanák vajon az iskola hangosbemondójában? Lenne olyan fiú, akinek akkor jutna eszébe, hogy szerelmes volt belém? Vagy talán lány?
És igen, olyan gondolatok is voltak, ahol nem baleset végzett velem, hanem én magam. Mi lenne, ha megvágnám magam, mennyire fájna és meddig? Mit éreznék utána?
De ezeket a gondolatmeneteket a tinédzserkorban egyébként sem túl stabil hormonrendszer és a szerotoninszint ingadozása okozta, nem pedig az elkeseredés, és sokkal jobban jellemezte őket a kíváncsiság, mint a bánat.
Visszaolvasva, ez a bejegyzés a legbizarrabb, amit valaha írtam.
Ezek nem olyanok, mint a filmekben, nem felvillanó képek, vagy gonosz kis hangok, akik azt suttogják, hogy öld meg magad, hanem ötletek, "mi lenne, ha..." kezdetű fantáziálások, amik váratlanul tolakodnak be a tudatodba. Például, hogy mi lenne, ha a metró alá lökném ezt az embert, mi lenne, ha most lelépnék az autók elé, mi lenne, ha összedőlne az irodaépület, stb., miközben egészen addig nem ezen gondolkoztál, és a legkevésbé sem akarod elképzelni, hogyan loccsanna szét annak a vadidegennek a feje a metró kerekei alatt, de egyszerűen nem tudod kiverni a fejedből. Ilyet minden ember tapasztal, az élénk fantáziával rendelkezők (amiért szintén a szerotonin felel) általában gyakrabban, és a megjelenésük még nem jelenti azt, hogy az illető automatikusan kényszerbeteg; csak akkor számít betegségnek, ha ezekkel a gondolatokkal vagy a kivédésükkel töltött idő eléri az átlag napi egy órát, és a beteg életminőségének rovására megy.
Nem tartom magam betegnek, nincsenek állandóan kényszergondolataim, de előfordulnak, nem is ritkán. Például akárhányszor kést veszek a kezembe, mindig átfut az agyamon, mi lenne, ha valaki bejönne utánam a konyhába, és éppen nem figyelne oda és megcsúszna, vagy a macska éppen úgy akarna felugrani a munkapultra, hogy beleszalad a kés. És ha nem véletlen lenne, hanem csak úgy megtenném? Még egyszer: nem olyan, mint a filmekben, semmi nem késztet arra, hogy tényleg meg is történjen. Inkább olyan, mintha muszáj lenne végignézni egy filmet, ahol megtörténik.
Körülbelül öt-hat éve, a gimnázium vége felé gyakran voltak olyan akaratlan gondolataim, hogy mi történne, ha meghalnék. Például ha rálépnék arra a csatornafedőre, beszakadna alattam, és összetörném magam. Vagy ha megcsúsznék a jégen, és betörne a fejem (ez aztán végül tényleg megtörtént, de nem haltam bele). Ki jönne be a kórházba? Kit hívnának azonosítani? Mit érezne az az ember akkor? Ki jönne el a temetésemre? Ki mondana beszédet? Mit mondana? Bemondanák vajon az iskola hangosbemondójában? Lenne olyan fiú, akinek akkor jutna eszébe, hogy szerelmes volt belém? Vagy talán lány?
És igen, olyan gondolatok is voltak, ahol nem baleset végzett velem, hanem én magam. Mi lenne, ha megvágnám magam, mennyire fájna és meddig? Mit éreznék utána?
De ezeket a gondolatmeneteket a tinédzserkorban egyébként sem túl stabil hormonrendszer és a szerotoninszint ingadozása okozta, nem pedig az elkeseredés, és sokkal jobban jellemezte őket a kíváncsiság, mint a bánat.
Visszaolvasva, ez a bejegyzés a legbizarrabb, amit valaha írtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése